Majdnem szuperhős

Samantha Smith a nevem és egy 19 éves fiatal angol hölgy vagyok. Mióta az eszemet tudom, azóta tisztában vagyok vele, hogy más vagyok, mint a többi ember.

Kiskorom óta történnek velem különös dolgok, melyek természet felettiek.

Írhatnék sok különös esetről ami megtörtént, ám úgy döntöttem, hogy a számomra legérdekesebbet mesélem el. Főként azért is, hogy a rólam keringő téves pletykáknak véget vessek. A napokban történt, éppen vásárolni voltam a Sainsbury’s-ben. A műszaki cikkeknél sétáltam, amikor feltűnt, hogy túlságosan nagy a csend és, hogy senki nincs a közelben. Felmerült bennem a kérdés, hogy hova tűnhetett mindenki. Elhatároztam, hogy szétnézek azzal a céllal, hogy valakit találjak. Nem is kellett messze mennem, mert a TV készülékeknél óriási tömeg volt. Azonban érdekesen hatott, hogy mindenkinek az arcán rémület ült, mozdulatlanul álltak. Mintha megfagytak volna. Meg akartam kérdezni valakit, hogy mi történik, s miért ilyen mindenki. A hozzám legközelebb lévő úr próbált mondani valamit, de nem sikerült megérteni a dünnyögését. Zavarban voltam és nem értettem a helyzetet. Ekkor aztán észrevettem, hogy a tömeg szélén egy férfi áll, aki magához szorít egy nőt, akár csak egy túszt. S a kezében pedig volt egy tárgy, amit a hátához szorított. Ekkor döbbentem rá, mi is történik valójában.

Belül egy érzés fogott el, tudtam cselekednem kell. Már csak azt nem értettem, hogy a többi ember, miért áll ledermedve és miért nem tesz senki semmit. A túszejtő ekkor megszólalt, a kamera felé fordulva.

- Ha nem teszik meg amit kérek, akkor annak súlyos következményei lesznek. Amíg nem cselekednek, addig félóránként emberek veszítik el életüket! És most jött el az első áldozat!

Gyorsan oda akartam szaladni, hogy megállítsam az urat. De mihelyst egy lépést tettem, bele kerültem egy térbe, ami mágnesként húzott a férfi felé. Míg én magatehetetlenül sodródtam, egy nő belülről robbant szét. Mintha bombát nyelt volna és mindez csak a férfi gombnyomására történt. Borzalmas látvány volt. Bár ne láttam volna ezt. Ahogy előttünk szálltak szerte a nő darabjai elkapott a hányinger, még sosem láttam ehez foghaó gyomorforgató dolgot.

A robbanással szinte párhuzamosan én is megálltam. Éppúgy, ahogy a többi ember, én sem bírtam mozogni, de küzdöttem a mozdulatlansággal. Rájöttem, hogy biztosan valamilyen elektromágneses mezőbe keveredtem. Az úr pedig kihasználva a bennünk lévő elektromosságot tud irányítani minket.

Mindent megtettem, hogy mozogni tudjak. Tudtam, hogy ha várunk a sorsunkra ugyan úgy járunk, mint az a nő aki felrobbant. Aztán egyszer csak sikerült elindulnom. Nagy erőfeszítésbe került. Amint sikerült kivánszorognom a körből a többi ember is képes lett mozogni. Ez annak volt köszönhető, hogy egy pillanatra megtört a mező. Aztán oda mentem a túszejtőhöz a nyakán megnyomtam egy pontot aminek következtében nem volt rövid ideig ura a végtagjainak, azaz lebénult egy kis időre. Így, akit magához szorított az is kiszabadult, a túszejtő pedig elterülve feküdt a földön. Én rámeredtem, majd egy pillanatra hátra fordultam, mert hallottam, hogy mindenki éljenez engem és tapsolnak. A férfi ekkorra már újra tudott rendesen mozogni, feltápászkodott és ellökve engem gyorsan kimenekült a boltból. Este amikor haza értem bekapcsoltam a Tv-t és épp a New Reports ment benne. Hallgattam s miközben készítettem a vacsorát, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a walesi Sainsbury’s üzletről van szó. Pont arról a helyről, ahol ma voltam. Odamentem és megnéztem a riportot. Én is benne voltam és szuperhősnőnek neveztek. Azt gondoltam, hogy ez az egész nevetséges. Nem értettem mi volt ebben nagy szám, hiszen csak egy kis ideig sikerült lebénítanom őt egy védekező fogással. Holnapra úgy is elfelejtik... Gondoltam. De mint kiderült, tévedtem.

Másnap reggel a parkban sétáltam, épp a posta felé igyekeztem. Néhány ember suttogott a hátam mögött olyanokat, hogy “ ő az, ő a szuperhős“. De nem vettem figyelembe és tovább mentem. Mindenhonnan ezt hallottam.

Aztán egyszer csak valaki lefogott és a nyakamhoz szorított valamit, talán egy kés lehetett, nem tudom. Megijedtem de tudtam, hogy nem veszíthetem el a fejem. Higgadtnak kellett maradnom. Az egyik üzlet ajtajának üvegében láttam, hogy ez a tegnapi túszejtő.

Most én lettem annak a helyében, akit tegnap kiszabadítottam.

Hallottam, ahogy megnyomja a gombot és bizsergető érzés árasztott el. De próbáltam küzdeni ellene, így nem kerültem a hatalmába. Aztán újra és újra próbálta, ekkor már a földre szorítva engem. Eztán nem bírtam tovább küzdeni és a bal karomban elektromos áram áradt szét, ami leszakította a férfi kezét, így az messzire repült. Abban a kezében volt a gyilkos eszköz is így már nem jelentett veszélyt. Ismét ujjongtak körülöttem, és azt kiabálták "Hajrá Electric Girl!" Itt szeretnék kitérni az igazságra rólam. Az igazságra, hogy nem vagyok szuperhős, és nincsen varázserőm. Csupán egy egyszerű ember vagyok. Aki igaz, kicsit más, de egy biztos. Nem vagyok szuperhős.

Egy ritka betegségben szenvedek, ami az emberiség kevesebb mint 11 százalékát érinti. A köznyelvben elektromos embernek nevezik az olyanokat, mint én.

Körülbelül öt éves koromban jelentkeztek először a tünetek, amikor a parkban játszottunk a szüleimmel. Szinte a semmiből jött az egész. Épp a mászókán csüngtem fejjel lefelé, amikor szikrázni kezdett mindenem, anyukámék alig mertek a közelembe jönni, egyikőnk sem értette a helyzetet. Azonnal elmentünk az orvoshoz, miután a kézfejemre kesztyűt húztunk. Az orvos közölte, hogy ez egy irtózatosan ritka betegség, amit szinte lehetetlen kezelni, és csak egy fajta gyógyszer van, ami visszatartja a testben az elektromos impulzusok efféle kisugárzását, de az a gyógyszer irtózatosan drága volt. Egy ideig reménykedtünk, hogy talán mégis elmúlhat, de nem. Anyukámék minden spórolt pénzüket erre tették félre. A gyógyszer csak pár évig volt elegendő. Miután elfogyott, nem tudtunk többet venni, s anyukám elhunyt. Felőrölte őt az aggodalom. Utána apukám sem bírta. Ekkor 16 éves voltam. Meg kellett tanulnom önállósodni, s ez idő alatt tünetmentes voltam a gyógyszer nélkül is. Azt hittem, hogy már vége a keserves éveknek, de most úgy tűnik, hogy koránt sincs. A szüleim halála utáni fájdalom mély nyomot hagyott bennem, s az elmúlt két nap is megbélyegezte hangulatomat.

S most pedig újra kitört. A testemben ugyanis felhalmozódott az a sok elektromos impulzus, ami a 3 év alatt felgyűlt bennem, majd végül a kezemen keresztül távozott és ez csupán a betegség miatt volt.

Korábban volt, hogy "világítottam" éjszakánként, vagy ha megfogtam egy égőt az világítani kezdett. Sajnálom azt, aki példaképként tekintett rám, és sajnálom, hogy csalódást okoztam mindenkinek. Remélem sikerült a körülöttem keringő téves tényeket eloszlatni, és elfogadtatni mindenkivel, hogy csupán egy igen ritka betegség áldozata vagyok. Nem pedig szuperhős.