Csakhogy több nap bolyongás és éhezés után a Remény szó szerint felénk szállt.
Hogy hogyan lehetséges ez?
Nos úgy, hogy Hope egy csodaszép hóbagoly volt, akit a sors küldött hozzánk, hogy megsegítsen bennünket.
A hetedik nap reggelén ugyanis furcsa dolgok kezdtek történni velünk.
Soullal értetlen arccal kérdőn meredtünk egymásra, amikor hirtelen apró testű halott zsákmányok hullottok alá a fák magas koronái közül. Még akkor nem is sejtettük, hogy mi állhat a háttérben, de falatozásba kezdtünk, hisz hét napja már, hogy nem sikerült semmit vadásznunk és a kereséshez szükségünk volt energiára.
Miután ettünk megláttuk, ahogyan fehér tollak sorakoztak sorba egy eldugott ösvényen.
Igen különös látvány volt.
- Mi lenne ha követnénk? - Ajánlotta Soul.
- Felőlem, de ha bajunk esik, nem ment meg a farkasok istene Hector sem!
Soul erre a kijelentésemre csak a szemeit forgatta, majd elindult, követve a tollak által kijelölt utat. Én a sarkában voltam, és mikor hirtelen megtorpant nekiütköztem.
- Mi az, miért álltunk meg? - Kérdeztem döbbenten.
- Ne kérdezősködj! Azt nézd!
És amikor felnéztem, eszméletlen látvány fogadott. Velünk szembe egy magas sziklafal emelkedett ki, ami szinte az eget karcolta, annak tetején egy fehér madár ült, és a sziklafalról zuhatag ömlött egy türkiz színű tóba.
A tavat pedig rengeteg fa ölelte körül, ezzel elrejtve azt a betolakodók elől. A rés pedig, ahol bejutottunk, eltűnt. Mintha ott sem lett volna.
- Mi ez a hely? - Kérdeztük egyszerre, s ekkor a fehér madár csapkodni kezdett szárnyaival a szikla csúcsán, majd egy szempillantás alatt előttünk termett.
- A nevem Hope, és ahol most vagytok az nem más, mint a Secret Lake. Akik igazán keresnek valamit, csupán azok számára válik láthatóvá. De jaj annak, aki rossz szándékkal tér ide!
- Rossz szándékkal? Hogy érted ezt? - Kérdeztem tőle.
- Elmesélek egy régi történetet, hogy megértsétek szavaimat. - Mondta, s belefogott a mesélésbe:
Volt egyszer egy sötét alak, ki éveken át bolyongott, nem lelte helyét a világban. Senki nem értette meg őt.
Amikor útnak indult, találkozott egy gyönyörűséges farkassal, akit Aishanak hívtak. - Aisha? De hiszen ő az én falkám vezére. - Gondoltam magamban, nem akartam félbe szakítani a sztorit. - Rögtön egymásba habarodtak, s született egy leányuk, aki szépségében az anyjára, természetében pedig az apjára ütött. Az erdő összes lakója a kis Leia-t csodálta, mindenünnen özönlöttek látogatóba hozzá, még a távoli hegyvidéki állatok is eljöttek, hogy megismerhessék őt. Ám ez a kis Leia apjának nem tetszett, igyekezett elszigetelni leányát a külvilágtól, de nem járt sikerrel. Leia szívesen fogadott mindenkit, ezért apja taktikát váltott. Úgy tűnt elfogadta, hogy mindenki a kölyke csodájára jár, ám titokban Leia-t ellenséges magaviseletre okította, mondván, csak így maradhat életben s kerekedhet mindenki fölé. Olyan dolgokat suttogot leánya fülébe, miket mi még csak nem is sejthetünk igazán.
Ahogy teltek az évek, Leia úgy lett egyre kegyetlenebb, anyja nem tudta ezt hova tenni, s mikor rájött az igazságra, kitaszította párját a falkából. Leányukat próbálta újra formálni, de nem járt sikerrel. Leiaból egy fölényes és gonosz félvér farkas lett.
Apja senkitől nem búcsúzhatott el, még Leiatól és Aishatól sem.
Aisha azt hitte társa mellette megváltozott az idő folyamán, de szomorúan nézett szembe a valósággal. A valósággal, hogy Darkness - mivel mindenki csak így ismerte - fikarcnyit sem lett jobb.
- És mi történt ezután? - Kérdezte Soul Hope-tól.
- Hogy mi történt ezután? Máris elmondom:
Aisha hiába szerette teljes szívéből Darkness-t, de sosem tudott megbocsátani neki. A szíve összetört, és kiüresedett, a szemeiből pedig kihunyt az a láng, amely szerelmük idején gyúlt.
Darkness tovább áltt, és keresett valamit. Hogy mit, azt nem tudtam, de elvezettem erre a helyre épp úgy, mint benneteket. Azt mondta, egy bölcset keres, aki talán segíthet rajta.
De mikor elmondtam neki, hogy önös érdek vezérlésével nem lelheti, hatalmas düh tört ki belőle. A Secret Lake környező fáinak törzse még mindig őrzi e harag nyomát. És mióta a tó áll sosem volt felette vihar, de aznap, mintha felborult volna az egyensúly és kiszabadult volna a gonosz. Villám után villám csapott le reánk, a mennydörgés nem szűnt és jéghideg eső csapkodott. Az itt élő madaraknak nem volt maradásuk. Velük együtt nekem sem.
El akartam zavarni, de nyoma veszett. Mire észbe kaptam, a vízesés alatti átjáró bezárult. Darkness átjutott az Öreg Bölcs Birodalmába, az átjárót pedig valahogyan bezárta maga mögött. Azóta nem jutott át rajta senki sem...
