Válaszd a szerelmet

1823. május 8. - A Smith birtok

Már javában folyt a londoni szezon, s a vendégek kocsijának hosszú sora kígyózott a nemes Smith család birtokára vezető úton. Paták ritmusos dobbanása hallatszott minden irányból, s a hintók egyikében egy szép fiatal hölgy megbabonázva fürkészte az immár félhomályba burkolózott tájat. Mély levegőt vett, abban reménykedve, hogy így megérezheti a karcsú fenyők és a lila akácok egyvelegének kellemes illatát. Azonban Miss. Evansnek csalódnia kellett. - Jó anyám, - fordult anyja felé - hová is megyünk pontosan? Nékem csupán annyit mondtak, hogy készülődjek, mert meg lettünk hívva egy bálba. - Méghozzá nem is akármilyen bálba, Camilla drágám. - S ezzel a titokzatos kijelentéssel úgy tűnt, anyja lezárta a témát. Kis idő múlva nagyot rándult a kocsi, s a gondolataiba merült Camilla felkapta fejét. - Történt valami? - Kérdezte megdöbbenve Miss. Evans. - Csak annyi drágám, hogy megérkeztünk. - Mosolygott Lady Amanda Evans. A két hölgyet a kocsis lesegítette, majd beléptek az óriási, díszes fekete vaskapun, felmentek a lépcsőn, s ahogy átlépték az óriási tölgyfa ajtó küszöbét, csodás látvány fogadta őket a bálteremben. A fehér színű falakon különböző nemesi származású személyek portréi csüngtek, és néhány - a vadászatok sikereinek emlékét őrző - agancsok. Csodálatos futórózsák ölelték körbe az oszlopokat; vöröstől kezdve, a fehéren át, egészen a sárgáig. A plafonon egy hatalmas csillár lógott, melyre ezernyi gyertyát erősítettek, s általuk fényárban úszott az egész terem. Camilla körbepillantott, s amerre csak nézett, mindenhol nevető embereket látott. - Anyám, - kezdte kérdését. - ez nem a Smith család bálja? - De igen, leányom. A két nővéredet már sikeresen kiházasítottuk, s érdekes módon mindkettejük itt talált férjet. - Mondta, s hangja reménnyel telve csengett. - De édesanyám, jól tudja, hogy én szerelmi házasságra vágyom. Már ha létezik még egyáltalán igaz szerelem. - Ez utóbbi mondat már csak gondolataiban hangzott el. - Tudom drágám, és megtalálhatod akár itt is a szerelmedet. Csak arra kérlek, ne nagyon mászkálj el. - Mosolygott lányára. - Vigyázz magadra kincsem, én megkeresem Lady Bush-t. - Azzal sarkon fordult, s elveszett a tömegben. Camilla a terem túloldalán lévő zongora irányába fordult, s észrevette, ahogy egy férfi helyet foglal a hangszernél. Az arcát sajnálatos módon nem látta, pedig szerette volna szemügyre venni. Csupán azt tudta megfigyelni, hogy kellemes melegbarna színű haja, széles válla és magabiztos testtartása van. A zongorától nem messze egy nő szólalt meg: - Hölgyeim és uraim! Hatalmas örömünkre szolgál, hogy fogadták meghívásunkat. Kérem, érezzék jól magukat! - A hölgy fejét a zongoránál ülő férfi irányába fordította, az halványan biccentett, s felcsendült a zene. - Üdvözlöm Miss. - Camilla összerezzent. Ismerős hang ütötte meg fülét. Egy gyors mozdulattal megfordult, s rádöbbent, hogy ki a hang tulajdonosa. Mr. Ramsay volt az. - Mit akar tőlem? - Kérdezte bosszankodva Camilla. - Nem volt elég önnek az, hogy majdnem tönkretette az unoka nővéremet? Ezek után még van bőr a… - De Camilla nem tudta befejezni a mondatot, mert a férfi keze erőszakosan tapadt az ajkára. - Nehogy elkezdjen kiabálni maga bolond fruska! - Szemei vadul cikáztak ide-oda. Körbe pásztázta a termet, majd berántotta a lányt egy közeli ajtón. A kis szoba épphogy meg volt világítva. Egy fáklya s néhány gyertya fénye tette láthatóvá a helyiségben elhelyezett néhány széket és a dohányzó asztalt. A férfi erőszakosan taszította a székbe a nőt, s közben fogta hátra két kezét. Majd dühösen megszólalt: - Ha nincs maga, meg az a két bolond nővére, már réges-rég enyém volna a kuzinja, s annak összes vagyona. - Nem lenne! Soha nem is lesz! - Replikázott Camilla. - Ön egy elvetemült ember! Nem érdemli meg az életet! Csak az önös érdekeit nézi, és nem érdekli, hogy másoknak esetleg baja esik. Szégyellhetné magát! De önt hidegen hagy minden, maga legutolsó kis... - A férfi immár nem kezével, hanem egy, a zsebéből elővett kendővel tapasztotta be Camilla száját. Kezét újra szorosan a lány csuklója köré fonta. - Ejnye, ejnye! Maga nem tudja, hogy a finom hölgyek nem használnak efféle szavakat? Hmm. Pedig maga elég finom hölgynek tűnik. - S miközben e szavakat kipréselte fogai között, gonosz vigyor jelent meg arcán. Camilla dacosan ingatta fejét jobbra-balra. Zavarta, hogy se védekezni se válaszolni nem tud. A férfi szeme villant a félhomályban. Miss. Evans összeszorította szemeit. Nem hallotta a zongora ritmusos dallamát. Ily messze lennénk a bálteremtől? Az nem lehet... De akkor miért halt el a zene? - Maga Camilla, ínyemre való. Igaz, nem olyan, mint amilyen az unoka nővére lett volna, de azért megteszi. - S már ocsmány módon vicsorított. A férfi egyik keze a hölgy derekát szorította, az pedig undorral felhorkantott. Mást nem tudott tenni. A férfi pont úgy állt, hogy a lábaival Camilla ne tudja félre lökni. Ekkor Camilla halk neszre figyelt fel, s ránézett a férfi arcára, hogy vajon az is hallotta e. Nyugodtan konstatálta, hogy a férfi nem vette észre a léptek hangjait. Hirtelen egy erős ütés érte Mr. Ramsay tarkóját, s a férfi kétrét görnyedve "zuhant" a földre. A titokzatos férfi kioldozta a kendőt, amely Miss. Evans ideiglenes némaságát okozta. - Köszönöm. - Kezdte Camilla, s már éppen folytatni akarta, mikor meglátta a fényben a melegbarna hajat, és a magabiztos testtartást. Eszébe jutott a zongoránál látott férfi, és az, hogy pár perce már nem szól a zene. - De szerintem egyedül is boldogultam volna! - Nos, nekem nem úgy tűnt! - S kaján vigyor ült ki arcára. Halk nyöszörgést hallottak, s most Camilla ütötte le a feltápászkodó férfit. - Látja?! - De az imént még nem ilyen helyzetben volt. Camilla erre nem tudott mit mondani, sarkon fordult, de a férfi megragadta karját, magához húzta, s szenvedélyesen megcsókolta. Camilla megremegett, majd egy határozott mozdulattal ellökte magától a férfit, s egy erős ütést mért arcára. Majd sietős léptekkel távozott a szobából. Fejében egymást kergették a gondolatok, szédült és igyekezett megkeresni édesanyját. Úgy döntött nem osztja meg gondolatait senkivel, s az imént történteket megpróbálja mielőbb elfeledni. Mély levegőt vett, s immáron mosollyal az arcán állt édesanyja oldalára. - Nézd leányom, ott jön Lady Smith. Húzd ki magad! - Elnézést Lady Amanda, nem látta a fiamat, Christiant? Csak annyit láttam, hogy felállt a zongorától, s már el is tűnt. Camilla arcára döbbenet ült ki. Szíve hevesen kezdett kalapálni. Szentek a mennyben! Hát Ő volt az! A férfi a zongoránál. A férfi, aki megmentett, megcsókolt, s akit én oly hirtelen ellöktem magamtól. És ráadásul meg is ütöttem. Mit tettem? Pánik öntötte el testét, és megbánás az elméjét. Camillát kezdte gyötörni a lelkiismeret. - Lehet, hogy kiment a belső kertbe? - Vetette fel Camilla édesanyja. - Lehetséges, elvégre a fiam, mint tudjuk kissé heves természetű. - Óh, nézze csak, ott jön! - Jó anyám! - Csókolt kezet édesanyjának Christian. - Christian! Merre jártál? Tudod egyáltalán mennyire aggódtam érted? - Nem kell aggódnod, csupán a kertben jártam. Friss levegőre volt szükségem; s amint látod, már itt vagyok. - Látja, mondtam én, hogy lehetett akár a kertben is. - Kacagott Lady Amanda Evans. Christian a kacagó nőre fordította tekintetét, illedelmesen köszöntötte, majd mikor észrevette a lányt, tekintetét az övébe fúrta, lágy csókot lehelt kézfejére, majd pedig néhány másodpercre fogva tartotta őt tekintetével. - Attól tartok anyám, hogy a hölgyeket még nem ismerem. - Mondta semlegesnek tűnő hangon. Ám Camilla érezte, nagyon is érdekli a férfit, hogy vajon kik ők. - Hát persze, nagyon szívesen bemutatom őket fiam! - Lady Amanda Evans. - Mutatott az idősebb hölgyre, s annak kék szemei ragyogtak a gyertya fényében. - Igazán nagy megtiszteltetés megismerni önt, Mr. Smith. - Egy röpke percre lányára sandított, majd visszanézett Christianra. - Önt szintúgy, Lady Evans. - Mosolygott Christian. - S ki az ifjú hölgy, ha szabad tudnom? A lány hirtelen Christianra nézett. Töprengett, majd válaszolt. - Camilla Evans, uram. - Kissé erőltetettnek érezte válaszát, de nem érdekelte. Úgy döntött, olyan illedelmes hangnemet vesz fel, ami nem buktatja le őt semmilyen formában. - Örömömre szolgál, hogy megismerhetem Miss. Camilla. Igazán megtisztelne egy tánccal. - S ajka hódító félmosolyra görbült. Próbált nemet mondani, fejében ott zsongott a válasz, például hogy: Sajnálom, de nem tudok táncolni. Habár tudta jól, hogy ezt nem hitte volna el Christian, de el tudta volna játszani. Ó, de még milyen jól el tudta volna. A lábára léphetne egyszer-kétszer, esetleg néhány lépést elronthatna, az pont elég lenne ahhoz, hogy elhiggye e kijelentését. - Nos? Christian hangja kizökkentette gondolatmenetéből. - De hiszen nincs is zene... - Válaszolta. Tényleg Camilla, ez a legjobb kifogásod? Csak ennyi telik tőled? Kezdte volna önmagát korholni gondolatban, mikor ismét meghallotta a férfi hangját... - A zene könnyedén megoldható. Nézte a lányt, majd anyja fülébe súgott valamit. A hölgy, Amandával és még néhány előkelő nővel, - akik nemrég csatlakozhattak hozzá - az oldalán a terem szélébe sétált. Néhány pillanat, s már fel is csendült a zene. - Árulja el, kérem, miért volt szükséges megütnie? - Bukott ki a férfi száján a kérdés. - Mert megcsókolt. - Mert megcsókoltam... Érdekes, bármely másik nő óriási vigyorral az arcán nyugtázta volna, nem pediglen egy pofonnal az én arcomon. - Mondta csipkelődve, kissé gunyoros mosollyal arcán. - Szívesen! - Felelte Camilla szúrós-epésen. - És ne hasonlítson bármely másik nőhöz, ha kérhetem, uram! Ugyan bánta már azt a pofont, de mégis, az hogy más hölgyekhez hasonlította őt ez a férfi, eléggé felbosszantotta. - Nem hasonlítottam, csupán tényt közöltem. - Nem érdekel, mit közölt! - Ugyan Camilla, miért ilyen jeges velem? - Azért, mert... - Nem tudta mit mondjon erre. Nem volt egyetlen egy épkézláb válasza sem e kérdésre. Nem készült fel rá, hogy ilyesféle beszélgetést kell lefolytatnia ezzel az eszméletlenül gyönyörű férfival. Egyszerűen tökéletes. Mogyoró barna szem, karakteres arc, kisfiús, ám hódító mosoly. Gyönyörű. Nincs másik szó, amely kifejezné ezt a csodás külsőt. Ám a belső. Az már más. Nem ismerem, és ő sem engem. Mégis megcsókolt. De vajon miért? Kérdezd meg, Cami. Érdekel téged. Kérdezz hát rá. - Camilla gondolatai ide-oda cikáztak... Ismét. - Miért csókolt meg? - Hangja már lágyabb volt, s érdeklődve csengett. Hirtelen bukott ki belőle a kérdés. Christian észrevette e hirtelen fordulatot. - Camilla, ön egy vonzó, csodaszép nő. Mely férfi tudna ellenállni önnek? Camilla elpirult. Érezte ahogy felforrósodik a bőre, főleg a derekán, ahol tánc közben Christian keze pihent. A fogás kicsit szorosabb lett, s most mintha kicsit közelebb is lenne a férfi arcához. Nem tévedett, Christian valóban közelebb vonta magához. Füléhez hajolt, s belesuttogott. - Ön igazán kívánatos, és különleges, ez tagadhatatlan. Camilla érzékeit e néhány szó felborzolta. Nem igazán értette ezt a hirtelen váltást a köztük zajló párbeszédben, de tetszett neki. Christian lehelete forró volt, s lágy hangja cirógatta füleit. Majd a férfi eltávolodott Camillától, olyan hirtelen, hogy Camilla kissé megingott tánc közben. - Nem! Nem lehet... - Mondta bosszankodva a férfi. Hangja önváddal és lemondással volt tele. - Mit nem lehet? - Kérdezte Camilla értetlenkedve. - Hiszen ön akart táncolni! - Nem a táncra gondoltam... - Vallotta be őszintén, s most először fordult elő, hogy lesütötte szemeit. - Hogy-hogy nem a táncra? - Nézett gyengéd-érdeklődőn Christianra. Szemeivel kutatta a férfi arcát; próbálta megfejteni, akár egy rejtvényt. De nem tudta... Camilla, hogy elterelje a férfi és saját gondolatait, így szólt: - Mr. Smith, nem lehetséges, hogy mi valahol már találkoztunk? Mondjuk évekkel ezelőtt? - Nem, nem hinném. - Szólalt meg hangját visszanyerve. - Biztos vagyok benne, hogy egészen más körökben mozgunk. Ön merem feltételezni, hogy Londonban él, míg én itt tengetem napjaimat e fenséges vidéken. - Igen, valóban Londonban élek... Esetleg nincs kedve valamikor... A városba látogatni? - Amint kicsúszott száján e kérdés, úgy érezte talán nem kellett volna. De meglepetésére, a válasz eléggé eltökélt s határozott volt. - A fenébe is! Még szép, hogy van kedvem! - Oh! Remek! Akkor beszélek anyámmal. - Mosolygott rá Camilla. - Nem kell erről beszélnie az anyjával. Hiszen én akarok Londonba látogatni, nem maga. - Nevette el magát Christian. - És egyébként is, hova szökne? Még szól a zene. Olyan összhang volt köztük, ami a vendégek figyelmét igen felkeltette, mert rajtuk kívül már senki nem táncolt, s minden szem rájuk szegeződött. Camillát ismét elöntötte a pír, de most nem a férfi közelsége miatt. Csupán az zavarta, hogy több mint száz ember figyeli kettejüket; türelmesen állnak lesben, akárcsak a vad arra várva, hogy mikor történik már valami a kiszemelt zsákmánnyal. Úgy érezte, most ő a préda. Várják, mikor bakizik. Mikor kerül olyan állapotba, hogy lecsaphassanak rá. - Nem bírom ezt a tömeget. - Szólalt meg végül. - Nem szeretem, ahogyan néznek... Christian a lány arcát fürkészte. Látta rajta, hogy frusztrált, s ez valamiféle zavart okozott benne. Zavarta, hogy a lány kellemetlenül érzi magát. - Menjünk ki a kertbe. - Az ötlet gyorsabban hagyta el ajkait, mint gondolta. Camilla szemei tágra nyíltak meglepetésében, majd arcán mosoly terült szét. - Jó, menjünk. Egy kis séta a friss levegőn sosem árt. Jól mondom, Mr. Smith? - Jól, azt hiszem... - Bólintott, majd a lány karját az övére helyezve sétáltak keresztül a termen. - Mit néznek? Táncoljanak tovább! - Mondta, mikor elhaladtak egy-egy őket bámuló páros mellett. - Na de uram, csukja be a száját kérem, különben belerepül egy légy. - E mondatot egy, a körülbelül negyvenes éveiben járó férfinak címezte, aki őket bámulta tátott szájjal. Camilla halkan nevetett. Tetszett neki, ahogyan Christian humorosan, de mégis csípősen az emberekre szólt. Ám az ajtóhoz érve egy elég magas férfi állta útjukat. Camilla rögtön tudta, hogy az már megint nem más, mint Mr. Ramsay. - Maga meg mit ácsorog az ajtóban? Eltévedt? Talán nem tudja, hogy hol van a kijárat? Máris elfelejtette hol jött be? Christian is megismerte; Camilla érezte a hanghordozásán. Tapintható volt Christian felháborodottsága és undora. Undor? Vajon hallotta azt, amit Mr. Ramsay nekem címzett? A férfi elbaktatott az ajtóból, többen nevettek is rajta, majd Christian kiterelte Camillát a belső kertbe, ezzel megállítva Camilla gondolat menetének kibontakozását. Camilla nagyot sóhajtott. A levegő friss volt, hűvös és már-már harapni lehetett. - Sajnálom, hogy Mr. Ramsay kellemetlenséget okozott önnek... - Mondta mentegetőzve Camilla. - Nekem okozott kellemetlenséget? Camilla, ne butáskodjon, kérem. Még ha én lettem volna kellemetlen helyzetben. De, hogy egy tisztességes fiatal hölgy hírnevére jelentett fenyegetést, az már inkább felháborított. Hiszen ön alig 20 éves. - 21 vagyok. És nem jelentett fenyegetést. El tudtam volna intézni... - Tudta jól, hogy nem sok esélye lett volna a magas férfi ellen, de ezt nem szívesen vallotta volna be Christiannak. - Nos, ezt kétlem, de nem óhajtok vitát nyitni Camilla. Inkább árulja el kérem, hogy Londonnak mely részén óhajt velem találkozni? - Christian tekintete Camilla szemeibe fúródott. Halkan beszélt, s hangja lágy selyemként cirógatta a lány füleit. Christian ismét közel hajolt Camillához, várta, hogy a lány olyan mozdulatot tegyen, amely egyértelműen elutasítást jelent, de semmi ilyesmi nem történt. Christian ajka az ő ajkára tapadt, s lágy csókban forrtak össze. Camilla nem értette, hogyan lehetséges ez. Úgy érezte, hogy a talaj menten kifut lábai alól, s elönti a forróság. A szíve egyre hevesebben vert. Érezni akarta a férfit. Ismerni kívül-belül. Minden porcikáját fel akarta fedezni. - Mit művel velem Mr. Smith? - Szavai lágyak voltak, s felébresztettek valamit Christianban. Christian, Camilla szavainak hatására még intenzívebb lett. Keze a derekára, majd a tomporára siklott. - Hmm. Egyszerűen tökéletes. - Mormogta vággyal átitatott hangon. Nyelvét végig húzta a lány fogsorán, majd áttért a fülére. Bekapta a lány fülcimpáját s gyengéden cirógatni kezdte. - Ezt szereti, igaz? - Kérdezte elfúló hangon. Camilla csupán bólogatott. Érezte, hogy az elméje cserbenhagyja, s már gondolkodni sem tud. Kínzó lassúsággal sodródott; az érzéki ár magával ragadta. - Óh, Istenem! - Mondta halkan a lány. - Szóval Isten volnék? - Mormolta Christian mosolyogva. - Ezt örömmel hallom. Ám hirtelen eszébe jutott, hogy hol is van. Bárki kijöhet, s akkor a lány hírneve be lesz mocskolva. Még várnia kell. Nem teheti. Hiszen csak ma találkoztak, s azóta alig néhány óra telhetett el. De mégis... Azt érezte, hogy meg kell ismernie Camillát. Minden egyes nap abba a gyönyörű gesztenyebarna szempárba nézne. Figyelné a lányt, ahogyan olvas, ahogyan eszik, vagy ahogyan zilált külsővel felébred reggelente. Ismerni akarja, az élete része akar lenni. - Camilla, - Kezdte csöndesen. - azt hiszem, vissza kellene mennünk... a bálterembe. Camilla aprót biccentett fejével. A Hold fényében Christian éppen hogy észrevette. - Ön félrehúzódhat, hogy rendbe hozhassa haját, én pedig csak később térek vissza, nehogy folt essen hírnevén. - Nekem nincs hírnevem, Mr. Smith. - Suttogta a lány szomorkásan. - Köreinkben én már vénkisasszonynak számítok... Hallottam a minap, ahogy anyám szavaival erre utal apámnak. - Biztosan félre értett valamit. - Mondta Christian, remélve, hogy enyhíteni tudja a lány bánatát. - Nem, nem... Egyértelmű volt minden egyes szavuk. "George, Camilla nem olyan, mint a másik két leányunk... Ők szerencsések voltak, alig másfél év alatt találtak férjet; de Cami, ő más. 18 éves kora óta járatjuk a bálokra, de ha jól emlékszem, csak három kérője volt, s mindet elutasította." - Utánozta Camilla az édesanyja hanghordozását; szóról-szóra idézte, amit a lépcsőfordulóban kihallott szüleinek beszélgetéséből. Aznap nem is akart többet tudni. Könnyek szöktek szemébe, s halk léptekkel felrohant a lépcsőn. Most, hogy emlékei felszínre törtek, ismét folytak könnyei. - Sajnálom, nem is tudom miért mondtam ezt el... Nem kellett volna ezzel terhelnem önt. - Ugyan, Camilla. Jöjjön ide, kérem. - Christian hangja lágy s nyugtató volt. Átölelte Camillát. Szorosan ölelte magához. Nem akarta elengedni. Camilla fejét Christian mellkasára hajtotta. Könnycseppek hullottak a fekete öltönyre. Pár perc telt el így, s a lány már nem sírt. Megnyugodott. A férfi közelsége valami hihetetlen hatást gyakorolt rá. Volt valami megnyugtató abban, ahogy Christian a lány haját simogatta, s ahogyan a fülébe súgta: - Css. Semmi baj! Ön csodálatos teremtés Camilla, csak sokan nem veszik észre ezt. Tudja, az emberek néha nem látják a fától az erdőt. - Ezt hogy érti? - Kérdezte. Szemeivel immáron a férfi arcát fürkészte. - Úgy, hogy a férfiember más, Camilla. Akárhogy nézzük, csak önös érdekeinket, boldogságunkat keressük... Egy ideig... Ám van, hogy változunk. - S ön is ilyen? - Hangja majdnem elcsuklott. Feszülten várta a választ. - Talán. Camilla nem erre a válaszra számított. Hallott egy-két dolgot erről a férfiról futólag, de soha nem akarta elhinni. S Christian ma bebizonyította, hogy jó ember. Lehet, hogy Mr. Smith nem tudja, de az, ahogyan vele, Camillával viselkedett igen nemes lélekre vall, nem pediglen egy kicsapongó fiatalúrra. - Tudja, mit gondolok? - Mit? - Kérdezte Christian. - Azt, hogy ön nem rossz ember. Nem olyan, mint ahogyan azt mondják önről Londonban. - Á! Nos, igen, London előkelő népe kifejezetten szeret mások magánéletén csámcsogni. - Jegyezte meg kissé epésen. - S mit mondanak rólam? - Azt, hogy... ön egy élvhajhász. - S a lány egy cseppet elpirult. Christian észrevette ezt, mire Camilla leszegte fejét. Annyira tiszta, és erkölcsös ez a lány, - gondolta Christian - hogy még iménti csókjuk után is képes volt belepirulni saját kijelentésébe. Christian gyengéden megfogta Camilla állát, s felemelte. Belenézett a ragyogó barna szempárba, s tekintetével magához próbálta láncolni a lányt. - Így igaz. - Mosolygott. Még csak meg sem próbálta tagadni a tagadhatatlant. - De amint mondtam... Képesek vagyunk változni. E kijelentés nyugalmat árasztott szét Camilla testében. - Akkor jó Mr. Smith. - Helyeselt a lány. Christian mosolygott. Elképesztő, hogy Camilla még ilyenkor is képes csipkelődni. S ennyi érzelmi kilengéssel talán még egy nőnél sem találkozott. Talán pont azért nem, mert sosem akarta ismerni őket. Minden eddigi nő, csupán futókaland volt számára. Éveken át kicsapongó életet folytatott. A kifejezés, hogy élvhajhász, tökéletesen írta ezt le. A gondolatai elkalandoztak. Látta, ahogy Camillát az ölébe veszi, átviszi a küszöb fölött, s óvatosan fekteti le az ágyra. - Meséljen valamit, kérem. - Mondta kíváncsiságból, és azért is, hogy gondolatait visszarántsa a valóságba. - Mit szeretne tudni? - Meséljen a gyermekkoráról. - Hát jó... Emlékszem, egyszer vidéken voltunk az unokanővéreméknél. Talán tizenkét esztendős lehettem, ő pedig tizenhat. A konyhában pont nem volt senki, és bent égve hagytak egy gyertyát az asztalon. Mi elvettük. Kimentünk hát a közeli tisztásra, gallyakat szedtünk össze. Körbe néztünk, s nem jött senki sem. Tüzet gyújtottunk, de sajnos balul sült el. A gallyakról a lángnyelvek a száraz füvet támadták, s egyre csak haladtak tovább a lángok... - Nagyot nyelt. Az emlékek felidézése riadtságot tükrözött szemeiben. - Nagyon megijedtünk. Rájöttünk, hogy helytelenül cselekedtünk. Egyetlen szerencsénk az volt, hogy apa kijött a lovász fiúval az istállóból, és villámgyorsan eloltották a tüzet. Eliza végig próbált megvédeni, de a büntetést nem úszhattam meg. Megérdemeltem... - Rossz kislány. - Korholta, s hangjában féltő nevetés csendült. - Mi volt a kirótt büntetés? - Érdeklődött. - Nem lovagolhattam három éven keresztül... - Vallotta be, miközben lábfejével apró köröket rajzolt. Christian lelki szemei előtt egy tizenkét éves kislány jelent meg. Elképzelte a kis Camillát, ahogy bűnbánóan bocsánatot kér, majd szüleinek könyörög, hogy ne tiltsák el a lovaglástól. - Volt, hogy távol tartottam magam a lovaktól. - Bukott ki Christianból. - Valóban? - Igen. Talán tizenhét éves lehettem. Egy napon összekaptam a szüleimmel. Vissza akartak küldeni az iskolába... De nekem más terveim voltak. Azt gondoltam, hogy bármit megtehetek. Összepakoltam pár falat ételt, némi ruhát, és lóra pattantam. Félúton a közeli városba menet golyó érte a lovam lábát. Bekötöztem ugyan, de sajnos máshol is eltalálták. Tíz éves korom óta volt hű társam, s felelőtlenségemmel az életétől fosztottam meg Diamond-ot. - Christian hangja szomorúan csengett. Szemében könnycsepp kezdemények jelentek meg. - Nem a te hibád volt. Nem tudhattad, hogy fegyveresek tartózkodnak a közelben. És biztos vagyok benne, hogy Diamond tisztában volt azzal, hogy szereted őt. - Mondta Camilla együttérzőn. Christianban több szeretet bujkál, mint bármely Londoni férfiban. Ha azok érzelmi szintjét összeadnám, akkor sem kapnék még egy ilyen lelkületű embert. Csodálatos férfi, és még sem vallja be önmagának... Sem pediglen másoknak... - Tudod, akit igazán szeretünk, az megérzi. Abból, ahogyan viszonyulsz hozzá. Ahogyan beszélsz vele. Ahogyan törődsz vele. A Gondját viseled, ott vagy vele, és nem csupán akkor, amikor minden jó és szép, hanem akkor is, mikor minden sötét és borongós, mint egy viharos éjszakán. - Camilla csupán ennyit mondott, és Christian érezte, ahogy valami megmozdult benne. Ez most nem a vágy. Ez annál sokkalta erősebb valami volt. Christian megköszörülte a torkát, maga elé engedte a lányt, majd néhány perc elteltével belépett a terembe. Körülnézett, s meglelte Őt, a fal szélén álldogált. Várt rá. Odasietett hozzá, s gyengéden megragadta csuklóját. - Jöjjön velem Camilla. – Christian megfogta a lány kezét, s felvezette a lépcsőn. Camilla apró léptekkel követte a férfit. Beléptek egy szép szobába. Camilla nem látott mindent élesen, mert gondolatai vadul kavarogtak. Érezte, ahogyan a férfi óvatos mozdulatokkal a ruhán sorakozó gombokat kigombolja. Háta ívbe feszült. Elöntötte a vágy. Olyan volt ez, mint egy öröm-forradalom. Kínzó lassúsággal csúszott le a lányról a csodaszép ibolyaszínű kelme; majd Christian az ágyra fektette, s csókolni kezdte a lány nyakát. Forró csókokkal halmozta el testének minden felületét. Majd áttért az ajkakra. Ujjaival Camilla kebleit kényeztette. - Csókolj még! – Súgta a lány. Christiannak ínyére volt a lány halk hevessége. Keze lentebb vándorolt a lány derekára. Majd pedig a belső combját cirógatta. - Annyira gyönyörű vagy! - Mormolta. Camilla felnyögött. Sodródott az öntudatlanság felé. - Akarlak Christian... – Két őszinte, szeretettel s vággyal átitatott szó. Christian érezte, hogy férfiassága egyre inkább megfeszül. - Azt akarom, hogy először neked legyen... nagyon jó. - Súgta lágy-forrón Camilla fülébe. Ujjával apró köröket írt le Camilla nőiségének határán, majd egy gyengéd mozdulattal ujja felcsusszant. - Olyan forró vagy... - Mondta vágytól átitatott hangon. - Kérlek, Christian... Ez volt az utolsó csepp a pohárban; Christian Camilla fölé tornyosult, majd lassan, nagyon lassan beléhatolt. Teste ősi ritmusban mozgott. Valamiféle megmásíthatatlan ritmus volt ez. Camilla felnyögött. Gerince ívbe feszült s megemelkedett. Magába fogadta a férfit. A férfit, aki ilyen rövid idő alatt a szívébe lopta magát. Végül kifulladva, az öröm felemelő érzésében fürödve, boldog vigyorral arcukon, egymást szorosan átölelve aludtak el…

1824. November 23.

 Camilla és Christian a Hyde parkban sétáltak karöltve. Ahogyan egymásra néztek a szemük felragyogott. Majd Christian így szólt: - Camilla, meséltem már neked, hogy mit mondott Alexander, mikor nagyvonalakban beszámoltam neki a bálról és rólad? - Nem, még nem mesélted drágám. Mit mondott? - Azt, hogy „Nem számít milyen kicsapongó életet folytattál éveken át, mert itt van ez a lány, s most vagy igazán önmagad. Christian, én csak azt akarom ezzel mondani... hogy: válaszd a szerelmet...

- K. Timi -