Szürke csokor

Az ember társas lény, ki vágyik a szerelem után, s ha meglelte a nagy őt, már nem képes nélküle élni. Ám a szerelemben is vannak küzdelmek. Harcok, melyeket önmagunkkal, az érzéseinkkel vívunk. Néha talán kudarcot vallunk, és sok könnyet hullajtunk, de mindig erősnek kell maradnunk!
Tudnunk kell, hogy a vihart napsütés követi, akkor is, ha épp nem így látjuk.
Meg kell tanulnunk együtt élni ezzel az űrrel, amíg még nem lehetünk örökkön egymáséi!

Hadházi Fanni
Holdfényes éjszakán 

Tökéletes a csend, nincs is

jobb pillanat, mint a Holdfényes éjszakán, 

egyedül lenni gondolatunk hajnalán.. 

Nagyot szippantok a harmatos levegőbe. 

A csillagok látványa s az éjszakai ciripelés harmóniái ezek. 

S én vígan hallgatom a lágy szellő susogását, s csodálom az eget. 

Elmémben majdnem kiteljesedik a csend,

De nem sikerül sehogy sem,
 mert valaki folyton van fejemben. 

Létemnek értelme, a szerelmem jár eszemben. 

Árnyékként követném a lépte nyomát,
Az összes sivatagi homokon át.

S ha tehetném, vele tölteném az estét,
Két kezemmel levenném válláról a terhét,
Elkísérném bárhová, merre útja viszi,
S mondanám, hogy irány Párizs, iszkiri!

Sajnos mind ez csak vágy, 

S nélküle oly üres az ágy,
Hogy egy ideig bottal üthetem lába nyomát.
De addig a hiányába bele-veszek,

S marad a remény, hogy Vele leszek!

S tudom jól, hogy Ő is vár rám.

A szívem hozzá minden percben elvágy,
És ha leszáll majd az éj,  

A fény ránk talál,

S tudom, egy dolog biztos már, 

Hogy szívem örökre övé már.
-------------------------------------------------------------------
Hadházi Fanni

A  magány 

A magánynál nincsen rosszabb dolog,

A szívünk is másképpen  dobog.

A sötétség elemészt,

mindenben csak a negatív dolgot látjuk.

Egy csendes szobában kuporgunk 

s mást nem is csinálunk.

Sötétség, szürkeség vesz körül.

Akárcsak a köd minden szépet,

színt, virágot eltakar.

Némaság, csend mindenhol,

S a vidámság pedig sehol.

A fény mindent megvilágít,

az öröm mindent felszabadít.

Egy társ még szivárványt is hozhat.

A szerelem a ködöt elsöpri,

Látjuk már a virágot mely csodás 

illatot áraszt szerte a mezőn.

Pillangók röpködnek köröttünk 

A napsütés melegét érezzük arcunkon.

A társas élet mindenkinek jót tesz.

A szerelmünk lehet örökre velünk lesz.

Ám ha csak magunknak akarjuk,

nem engedjük ,hogy mást csináljunk.

Könnyen elveszítjük amit végre sikerült 

megszereznünk, s mindent amit élveztünk.

S ismét le száll ránk a köd 

Nem látjuk már az illatozó virágot,

a pillangók gyorsan elrepülnek.

A nap melege helyett meg érkezik a hideg.

Ismét magányosak vagyunk,

mindenben csak rosszat látunk.

Sötétség ,szürkeség vesz körül.

Akárcsak a köd minden szépet,

színt,virágot  eltakar.

Némaság ,csend mindenhol,

S a vidámság pedig tova repül.

-------------------------------------------------------------------
Hadházi Fanni
Cím nélkül

Sötétség és csend van, 

csak a Hold fénye világít.

A béka szólisták tücsök muzsikusok 

kíséretében koncerteznek éppen. 

Hiányod miatt a világ fekete, 

Színes akkor ha veled lehetek. 

Telihold éjjelén a csillagokat nézvén. 

Rád gondolok a hosszas estén.

Nélküled oly sivár a táj, 

Hogy az már szinte fáj. 

Belül érzem te vagy a nagy Ő.

Érzés, féltés mindig nő és nő. 

Álmaimban elszáguldok hozzád. 

Ha együtt lennénk, szorosan bújnék hozzád. 

Karjaid közt mély álomba zuhannék,

S csoda szépeket álmodnék. 

Mikor veled vagyok lelkemben dúló viharok felhői távolra vonulnak. 

S a fény átjut a felhőn 

Szivárvány lesz és a nap

Beragyogja az eget, 

Akárcsak te az életemet.

-------------------------------------------------------------------

Kertész Timi
Elnyel az éter

Úgy érzem elnyel az éter,
S ott bent: a magány sötét gyomrában
megesz a kétely,
Ha vágyakozó ajkad - ajkamhoz nem tapad nyomban,
Ha apró, törékeny testem meg nem bújhat karodban.
Ha reszkető kezemet
nem fogadja a becses kézfej.

S ott bent: a magány sötét gyomrában
megesz a kétely,
Ha szíved dobbanását nem hallhatom,
Ha szemed tündöklését nem láthatom,
Ha csengő-bongó nevetésed meg nem kaphatom!

Ha nem érezhetem síma bőröd lágy illatát.
Ha nem lehet enyém minden porcikád,
Ha nem kaphatom meg örök létedet,
Ha nem nézhetünk együtt pompás réteket,
Hol egy őzsuta boldogan lépeget,
Vagy, hol egy hűs csermely csöndben csordogál,
Minél mindkettőnk időtlen-idők óta álldogál,
Ölelésbe burkolózva,
Selymes könnyek közt,
Boldogságban fuldokolva,
A szerelem lángjától felbújtva.

S egymás hajába ujját belefúrja
A két szerelmes.
Érzelmeik mélyebbek,
mint a vermek,
melyek hallgatnak,
S megszólalni nem mernek,
Nehogy szétrebbenjen
az a bizonyos két szerelmes,
kiket az éter együtt a mélyben ellep.
-------------------------------------------------------------------

Kertész Timi
Miért?

Miért e távolság?
Mi köztünk csupán kín,
Ha úgy is nő majd rózsaszál
Szívünk halmaín'!

Miért a sok gyötrelem,
A könny, s a fájdalom?
Ha bánatunk enyhül,
Mihelyst négy karunk áthatol majd a vádakon.
Hisz bűnünk nincs más, csak a szerelem,
De az nem bűn, inkább ereken át
a szívbe futó hatalmas kegyelem!

-------------------------------------------------------------------