Törhetetlen

A 17. század környékén  az a világszemlélet uralkodott, hogy mindenki gyűlölte az indiánokat. Lenézték, alantasnak tartották őket  és az volt róluk a közvélemény, hogy nem normálisak. Sőt mi több, úgy vélték, csak a halott indián a jó indián.

Az amerikaiak kegyetlenül legyilkolták őket. Jóhiszeműségüket és tudatlanságukat kihasználva csekély dolgokért - például tüzesvízért - cserébe területeket vásároltak fel tőlük, majd rezervátumokba szorították ki őket. Nem számított, hogy nő, férfi, gyermek, vagy idős ember. Igyekeztek kiirtani mindannyiójukat.

Persze voltak olyanok, akik emberszámba vették őket, nekik viszont “nem volt hangjuk”.

Ráadásul nem is mertek kiállni mellettük, mivel úgy vélték, hogy aki jóban van velük, az  a világ ellen valamiféle bűnt követ el.

Az eszmény egészen a 19.századig fent maradt.

Ez a történet a kezdetekkor játszódik. Főhőseink pedig John és Sasszem.

1708-ban járunk:

Ahogy már korábban említettem, voltak olyan emberek, akik nem nézték le az indiánokat. John is pont ilyen volt.

Történt egyszer egy szép júliusi hajnalon, hogy John kiáltásokra riadt fel, melyek pont úgy hangzottak, mintha valakit ölnének. Eleinte azt hitte, hogy egy medve kilesett magának prédául egy embert. Megfogta hát a puskáját és kiment, hogy segíthessen rajta. Ám amikor kiért, érdekes jelenet rajzolódott ki szemei előtt. Látta, amint pár amerikai egy indiánt gyötört. Figyelmeztette őket, hogy ha nem engedik el azonnal, akkor lelövi őket, de azok rá se hederítettek, és folytatták, amit elkezdtek. Így hát John az egyiknek a lábába lőtt.

Erre a többi megriadt és társukat elvonszolva menekültek el. Az indián élete hála Johnnak megmenekült, bár súlyos sérüléseket szenvedett el.  A csupasz háta és a karjai tele voltak mély vágásokkal, amit az amerikaiak tőre okozott.  John bevitte őt a házába és ellátta sebeit. Az indián mikor magához tért, nem tudta hol lehet, s csak homályosan emlékezett rá,hogy támadás érte, ám erőt vett magán és bemutatkozott.

-Sasszemnek hívnak. - Mondta.

-John vagyok, örvendek a szerencsének. - Köszöntötte John. - Hogy érzed magad? - Kérdezte aggodalmasan.

Az indián nem felelt, csak egy nagyon halvány mosoly ült ki arcára.

Látszott rajta, hogy rendkívül hálás, annak ellenére, hogy nem volt valami beszédes. Valószínűleg nem értette az angolt, ahogy John sem értette az indián beszédet.

De ettől a naptól kezdve barátság szövődött kettőjük között.

Alig egy hónap alatt mindketten remekül elsajátították egymás nyelvét, s immár könnyen megértették egymást. Persze egy indián mindig indián marad. Sasszem ugyanúgy eljárt vadászni, mint feltehetően ezelőtt és hitéhez is éppúgy ragaszkodott, mint ezelőtt.

Sasszem ugyanis hitte, hogy van egy mindenek felett álló erő, hitte, hogy szellemek uralkodnak az emberek fölött. Úgy vélte, vannak jó szellemek - ők az ősök szellemei - és vannak rossz szellemek.

John is élt a maga hitvallásában.

Sasszem igen sűrűn járt el, volt, hogy napokig vadászott.

Mikor visszatért, mindig ugyanaz a kérdés fogadta.

- Szia. Merre jártál? - Választ azonban Sasszem sosem adott.

Egy idő után John fel is hagyott a kérdésekkel, beletörődött, hogy ez a kérdése megválaszolatlan maradt.

John feltételezte, hogy Sasszem ilyenkor indián társaihoz látogat el, de ez csupán egy feltevés maradt.

Történt egyszer egy csontfagyasztó télen, hogy John véletlenül leejtette a Sasszemtől kapott medálját ami így ketté törött.

Ez nem volt Sasszem ínyére.

Aztán az indián elindult otthonról és egy egész hét után sem jött vissza.

John arra gondolt, hogy Sasszem biztosan megharagudott, és talán már többet látni sem akarja őt, ezért nem is tért még vissza.

A következő napokban John nem tudott aludni. Csak forgolódott, és vergődött fekhelyén. Egyik éjjel, amikor végre elnyomta az álom, valami felébresztette őt. Hallotta, amint az ajtón dörömbölt valaki.

Kinézett, de senkit nem látott... Azt gondolta lehet, hogy csupán álmodta az egészet, és hogy az egész csak úgy tűnt, mintha a valóságban játszódott volna le. Vissza feküdt hát, de ekkor aztán újra hallotta a dübörgést, ami most még erőteljesebb és méginkább fülsüketítő volt.

Csak hogy ismét nem látott senkit és semmit. A harmadik ilyen alkalommal már nem is fáradt azzal, hogy megnézze.

Egész éjszaka összesen hétszer kopogtattak az ajtón. Reggel, mikor John magához tért és kiment, észrevette, hogy az ajtót hógolyók sokaságával dobálták meg. De olyan sokkal, hogy ahhoz, hogy ilyen vastag hóréteg fedje be az ajtót minimum száz ember kellett volna. Töprengett egy kis ideig, aztán arra a lehetséges válaszra jutott, hogy feltehetőleg Sasszem a hó forrása, az indián barátaival együtt, azért, hogy őt megijessze bosszúból. Bosszúból, amiért elejtette a medált, és amiért az ketté törött.

Még ugyan ezen a napon váratlanul megjelent Sasszem és egy új medált adott neki.

- Hát ezt meg miért kaptam? - Érdeklődött döbbenten, egyik szemöldökét felvonva.

- Azért, mert ez egy védelmező medál, amit ha nem hordasz a rossz szellemek megtalálnak és azt, hogy mit tesznek veled, ha meglelnek még a jó ég sem tudja.

-Értem. Hát köszönöm szépen. - Mormogta. - Egyébként már azt hittem, hogy sosem jössz vissza.

-Ugyan, efelől ne aggódj. - Legyintett barátságosan.

És ennyi volt a nagy beszélgetés. Olyan sok idő után csupán ennyit mondott neki Sasszem.

John-nak a kételyei eloszlottak, mert tudta, ha barátja haragudna rá, nem hozott volna neki új medált. Ezek után John nem hordta az ajándékot, félt, hogy ismét ügyetlen lesz és akkor  lehet már nem bocsátana meg neki indián társa.

Egy héttel később Sasszem újabb portyázásra indult, John ismét magára maradt, s éjszaka pedig különös dolog történt.

A levegő hűvös lett, a szobában minden repkedni kezdett úgy, mintha egy tornádó söpört volna végig a helyiségen, ráadásul még Johnt is felkapta az erős szél. Az pedig olyan erővel lökte a falnak, hogy mikor a feje nekicsapódott, elvesztette az eszméletét. Sasszem ekkor az ajtóban állt, és döbbenten nézte mi történt. Tudta, hogy menniük kell innen.

- John, gyere. Mennünk kell!

- Ugyan, miért kellene mennünk? - Kérdezte John. Még alig tért magához, s nem értette, mi történik körülöttük. Ahogyan azt sem tudta, hogyan került Sasszem az ajtón belül, hiszen nem volt otthon egy ideje.

- Azért, mert menni kell, azonnal! - Ez a mondta kizökkentette Johnt, és érezte talpa alatt a szilárd talajt. A kíváncsiságtól elmúlt fejfájása is, amit a nagy erejű ütés okozott.

-Mondd el!  Addig nem mozdulok meg! Nem megyek sehova, ha nem tudatod velem az okát! - Fakadt ki.

- A rossz szellemek megtaláltak bennünket...

- Kicsodák? 

- Azok a szellemek, akiknek csak az a fontos, hogy arra mehessenek ahova éppen szeretnének. Mi pedig az útjukat álljuk, ha itt maradunk.

- Nem tudnának kikerülni?

- Nem John, ez nem így működik. Mivel saját akaratuk van, és ez olyan akarat, amit mindig végrehajtanak, akkor is ha emberi élet a tét. Ha nem megyünk el, akkor megölnek minket.

- De, de.. Ez az otthonom, amit saját kezűleg építettem.

- Sajnálom, nincs más választás, különben végünk. Majd keresünk új otthont. - Próbálta bíztatni Johnt.

- A tél kellős közepén?  Még házat sem tudunk építeni. Azt ne mondd, hogy ebben a zord időben egy barlangban kell élnünk, vagy hogy állatból állatba kell bújkálnunk, hogy ne fagyjunk halálra. 

- Akkor nem mondom, csak oda vezetlek. Tudok is egy jó helyet. Most viszont induljunk, mert bármikor vissza jöhetnek.

- Rendben, csak néhány dolgot össze szedek. - Ekkor viszont Sasszem észrevette, hogy a medált John nem viseli.

- Te jó ég... Miért nincs rajtad az amulett?

- Nem szerettem volna ismét elejteni. Nem akartam, hogy eltörjön ismét az ügyetlenségem miatt. Azt meg végképp nem viseltem volna el, ha magamra haragítottalak volna azzal, hogy tönkreteszem.

- Egyáltalán nem haragudtam volna, hisz bárkivel előfordulhat. Azonban ez egy védelmező medál. Van fogalmad arról, mekkora szerencséd van, hogy életben maradtál egyáltalán? Simán megölhettek volna a szellemek.

- Ezt nem is tudtam... - Mondta szomorúan, és hangjában megbánás csengett.

- Innentől kezdve hordd! Most viszont tényleg induljunk... - Elindultak a hegyek felé. Magasra másztak fel és egy barlangba költöztek.

Sasszem tüzet gyújtott, ami kellemes melegséget adott és igen kapóra jött, hiszen már át voltak fagyva. Ezután néhány órára Sasszem eltűnt.

Mikor visszatért egy nyestet és egy mókust hozott vacsorára. John eleinte húzta az orrát, nem volt ínyére ez a fajta étel, de aztán az éhség úrrá lett rajta. Egész télen ilyen csekély élelmen éltek és a barlangban fagyoskodva vészelték át ezt az ínséges időszakot.

John alig várta, hogy végre vissza nézzenek a házhoz.

Mikor végre elolvadt a hó  és megérkezett a langymeleg tavasz, ők ketten útnak indultak. Visszaérkezéskor a látottak nagyon megviselték Johnt, úgy érezte, mintha valaki kést döfött volna a szívébe, lábai pedig össze rogytak és keservesen siránkozni kezdett . A saját keze által felépített ház, amin egyedül fáradozott, beleölve minden idejét, annak most hűlt helye maradt csupán. Még az alapok sem látszódtak, csak a földterület amire annak idején épült, és ami teljesen üres volt már. Egyáltalán nem értette, hogy tűnhetett így el egy egész ház, de Sasszem nem is hagyott neki gondolkodási időt.

- Gyere John! Menjünk! A szellemek egyértelműen tudtunkra adták, hogy itt nincs helyünk...

- És mit csinálunk ezután? Én már nem bírok tovább a barlangban élni. - Jelentette ki keserű hangon. - És nem tudok nyestet és mókust enni sem...

Olyan soványak voltak, hogy szinte át lehetett látni rajtuk. Látni lehetett bordáik ívét, és az arcvonaluk is tanúsította a nélkülözést.

- Építünk egy új lakóhelyet. - Mondta.

Ezzel elindultak megkeresni azt a síkságot, ahova építhetik majd a házukat.

Egyelőre egy sátorban laktak, amit Sasszem hozott el az indiánoktól. John azon az éjjel nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Nem tudta feldolgozni, hogy élete munkájából egy porszem sem maradt.

Bánatában lement a kocsmába, - amit a napokban fedeztek fel egy kis település szélén- iszogatni. A  második kör után egy fura férfi ült oda hozzá...

- Jó estét! Kyle vagyok. Látom, hogy itt ül egyedül, s alkoholba fojtja bánatát.

- Hát igen. Egyébként John vagyok.

- John, képzelje csak, nekem is ismerős a mérhetetlen bánat érzése.

- Na ne mondja... Valóban? És ugyan miért? - Bökte ki a kérdést epésen.

- Réges-régen, 20 évvel ezelőtt megmentettem egy indián hölgy életét. A neve Farkasszelídítő volt,  nagyon csinos volt és láthatóan kedves hölgynek tűnt.

- Azt mondta volt?  Talán meghalt?  Rész…

- Ne, ki ne mondja! Nem szánakozásért mesélem most ezt el magának! - Szakította félbe. - És hagyja kérem, hogy befejezzem a mondandómat! Szóval az történt, hogy megszerettük egymást és feleségül vettem. Azt hittem boldog mellettem, azt hittem ő is úgy szeret, ahogyan én őt, de tévedtem!  Körülbelül másfél éve rájöttem, hogy részéről csak egy színjáték volt az egész. Hogy csupán hálából lett asszonyommá... Erre akkor ébredtem rá, amikor szó nélkül eltűnt. Nem hagyott maga mögött írást, amiben elárulta volna miért hagyott ott oly sok év után.

Aztán megtudtam, hogy csupán azért volt velem, mert hálás volt az élete megmentéséért.

Milyen vicces. - Tört ki különös nevetésben, ami inkább sírásnak hatott. - Próbálta háláját úgy kifejezni, hogy időt adott nekem az életéből, amivel leróhatta felém való tartozását. . Csalódtam benne, és az életben is csalódtam. Azóta minden nap lejárok ide, és iszogatok. Várom, hátha visszajön, és átölel... De nem.

John biccentett, jelezve együttérzését, majd egy perc csönd után úgy vélte, szólhat ő is.

- Velem is hasonló történt. Mármint, hogy megmentettem egy indián életét. - Annyira berúgott, hogy semmire nem emlékezett másnap.

Reggel a sátorban ébredt és teljesen egyedül volt.

A tegnapi beszélgetése után a furcsa férfival, egész nap  aggodalom töltötte el.

Mi van, ha Sasszem úgy ítélte meg, hogy lerótta tartozását és többet nem látja viszont? Ekkor aztán kellemes meglepetésként érte Sasszem hazaérkezése s ez a teória elszállt fejéből. Úgy vélte, Sasszem valóban a barátja, s hogy soha nem hagyná őt ott.

Ahogy közeledett a nyár, egyre jobb idő lett, s egyre többet volt távol Sasszem, John pedig otthon unatkozott. Nézett ki egész álló nap a fejéből, s ha épp nem így tett, akkor arra tévedt vadlovakat hajkurászott. Reménykedett, hogy be tud fogni egyet, de sosem járt sikerrel.

Egyik nap aztán különös dolog történt. Az addig üres kert megtelt terménnyekkel.

- Mi a csoda? Ez meg, hogy lehet? -Gondolkodott hangosan  John.  Ahogy ezt kiejtette száján, már hangzott is Sasszemtől a válasz, hogy:

- A szellemek voltak, valószínűleg bocsánatkérés képpen, amiért olyan durván tarolták le a házadat.

- De hát... Kicsodák ezek a szellemek?  Jók vagy rosszak?

- Nos, ők talán csak szellemek, se jók se rosszak. Tudom, azt mondtam korábban, hogy vannak jó, és rossz szellemek, de egy látomás rávezetett, hogy a kettő együtt jár. Hiszen ha belegondolsz benned és mindenki másban is két féle farkas lakozik. Egy jó és egy rossz, de nem mindegy melyiket eteted.

John ekkor értette meg, hogy barátjának igaza van. Ahogyan abban is igaza volt, hogy nem érdemes feldühíteni a szellemeket, mert azzal ő maga táplálja bennük a rossz farkast.

John rádöbbent, hogy barátja nem fogja őt soha cserben hagyni, hiszen Sasszem még a bajban is mellette volt. Rádöbbent, hogy amit Kyle mesélt a kocsmában - már amire emlékezett belőle - az csupán Kyle esetében volt igaz.

A két ember között pedig olyan erős barátság szövődött, hogy ha élnének, még ma is barátok lennének, mert az egymásba vetett hitük és bizalmuk törhetetlen volt.

- H. Fanni -