Majdnem szuperhős - Nyílt levél

 Négy hónap telt el a túszejtős incidens óta. Az első pár héten reménykedtem, hogy elfelejtik az emberek ami történt és nem neveznek többet szuperhősnek. Azóta sokszor állítanak meg az utcán autogramot kérni. Bár már sokszor mondtam mindenkinek azt, hogy nem vagyok szuperhős, de valamiért mégis annak hisznek. Úgy érzem lassan megszokom, hogy ez már a mindennapjaim része s együtt kell ezzel élnem.
Egyedül annyi a bajom, hogy én nem az a nyitott személyiség vagyok, ráadásul a feltűnést sem bírom igazán. Csakhogy nem bírom tovább azt, hogy egy olyan boltba sem mehetek be nyugodtan, ami a város legeldugottabb helyén van. A riporterek sok helyre követnek és a rajongók is aláírásokat kérnek tőlem... A legtöbbjük arról szokott kérdezni, hogy miként éltem eddig, s hogy ,folytatom-e szuperhősként? Nem is igazán törődnék ezekkel a kérdésekkel, azonban már a munkában is változást okozott ez a hírnév. Éppen ezért, s mert nem bírom a kamerákat írtam ezt a nyílt levelet.
Legtöbben azt kérdezték milyen volt eddig az életem. Erre fogok most kitérni. Sőt, mivel már látom, hogy nem tudok a hírnév elől menekülni, ígérem, hogy más kérdéseitekre is válaszolni fogok...

Említettem az előző levélben, hogy mióta eszemet tudom különös dolgok történnek velem. Erre fogok kitérni, hogy miként is lépett be az életembe a betegség és miként kísér tovább. A játszóteres eset után egy darabig nem jelentkeztek tünetek. Az óvodába is nyugodtan járhattam és sikerült úgy befejezni azt, hogy egyszer sem történt semmilyen furcsaság. Mikor azonban elsős lettem, ismételten jöttek a rosszullétek.
Talán az aggodalom, a kiközösítés és a drukk hozta elő vagy nem is igazán tudom, de akkortájt jelentkezett újra, mikor iskolába kellett mennem. Valószínűleg köze lehetett hozzá.
A félév közeledtével egyre többször lettem rosszul.
A kortársaim zöme és sok felnőtt is úgy tekintett rám, mint egy leprásra. Emiatt egyre inkább magamba fordultam, s az év végére már az iskola pszichológushoz is kellett járnom az osztályfőnök utasítására. Ezek után azonban egyre csak sokasodtak a bajok, esténként volt, hogy sokszor “világítottam”. Eleinte csak a kezeim, de aztán már az egész testem is. Rendkívül sokat hiányoztam a nappali “szikrázások” miatt. Nagyon lemaradtam és mivel egy barátom se volt, a pótolásra esélyem sem volt. Ezért is vettek ki szüleim az iskolából, mert tudták, hogy nem bírnám ezt a terhet.
Egy darabig magántanár tanított, de ahogy telt az idő és fogyott a pénz abba maradt a taníttatásom. Ugyanis a betegség nem csak rám volt hatással, a szüleimet is megkeserítette. Főleg mivel haza kellett járniuk, ha rosszul lettem, vagy otthon kellett maradniuk velem. A főnökeik persze nem örültek a sok szabadságnak. Mintha nem lett volna elég az a teher, hogy beteg vagyok még a munkahelyen is folyamatos stressz érte őket. Ráadásul, ha még ez sem lenne elég az is rátetézett, hogy mivel túlságosan zárkózott voltam (egy idő után még a szüleimet is kizártam az életemből) kénytelenek voltak pszichiáterhez járatni. Ez óriási teher volt nekik és a családi kasszánknak is, de teljesíteniük kellett. Éppen ezért zártam ki őket is, mert nem akartam még a lelki kínjaimmal is terhelni őket. Akkor persze, 7-8 éves fejjel nem gondoltam bele, hogy ezzel csak rosszabbat teszek, mert megbántom őket a bizalmatlanságommal.
Azóta abba is bele gondoltam, hogy édesanyám emiatt lett láncdohányos.
A hetek, hónapok elteltével anyukám egyre jobban megtört lelkileg. Végül már annyira, hogy dolgozni se tudott járni. Ekkor változott meg a kapcsolatunk jó irányba. Egyre többet beszéltem vele. A rosszullétek száma is megcsappant. Azt hittem, hogy ez jó, kezd helyre jönni minden és ebben a tudatomban  teltek-múltak az évek. Azonban tévedtem. Már 10 éves voltam, amikor egyszer elmeseltem neki, mit éreztem akkor, amikor még az iskolába jártam. Azt, hogy mennyire szomorú voltam amiatt, hogy csúfolnak, hozzám se szólnak.
Megemlítettem azt is, hogy velük pedig azért nem beszéltem mert mindig hullafáradtként tértek haza a munkából és nem akartam ilyen jelentéktelen dolgokkal traktálni őket. Talán ezt nem kellett volna neki elmondanom. Ugyanis pont másnapra rá, hogy ezt elmeséltem neki édesapám a fürdőszobában talált rá úgy, hogy vérzett a keze és a földön feküdt. A csuklója környékén tele volt vágásokkal. Ki kellett hívni hozzá a mentőket.
Azt mondták nekem, hogy még vacsora készítés közben elvágta a kezét... Persze, hogy akkor még el is hittem, hiszen naiv kisgyermek voltam, de mára már felnőttként tudom, hogy öngyilkossági kísérlet volt. Két hétig nem is jött haza, akkor gondolom terápiára járhatott.
Mikor haza jött teljesen más ember volt, s nem értettem, hogy miért és hogyan lett ilyen. Alig szólt hozzánk sem szólt. Volt olyan, hogy napokat töltött el a sarokban lévő fotelban kuksolva, s csak nézett ki a fejéből az üresen vigyorgó falra. Így ismét eltávolodtunk egymástól, és sajnos apámara nehezedett minden teher. Így ő is eléggé megviselt volt nap mint nap.
Főleg olyankor, mikor az áram kiszabadulni vágyott testemből. Így telt el két év. Anyámhoz persze járt pszichológus (akkor még azt hittem, hogy a barátnője és nem tudtam, hogy ez komoly dolog lehet).
Aztán egyszer csak történt valami, a mai napig nem tudom, hogy mi, de anyukámat kizökkentette ebből az állapotból. Nagyon örültem ennek és persze apám sem titkolta örömét. Anyám még a cigarettát is letette.
A családi kötelék szorosabbá és vidámabbá fonódott. Én is egyre kevesebbet voltam rosszul, körülbelül 3-4 havonta egyszer, ami azért meg kell hagyni, jónak számított, főleg a napi rosszullétekhez viszonyítva. De hát persze, hogy nem tartott ez sokáig, miért is tartott volna? Hamarosan kiderült, hogy édesanyám tüdőrákos lett a korábbi dohányzás miatt.
A szomorúság bélyeget nyomott mindannyiónkra.
Előre haladott állapotban lett felismerve a rák, így már remény is alig maradt. Apukámnak sokat kellett túlóráznia, hogy lehessen fizetni a gyógyszerem, a taníttatásom és még anyukám kemoterápiájának 10 százalékát is. Négy évig küzdött anyukám szervezete a rákkal, de végül feladta...
Amikor hívtak a hírrel a kórházból, akkor sírva fakadtunk, nem akartuk elhinni, hogy ő nincs többé. A temetésre pedig már nem is emlékszem olyan letargiában voltam. Ekkor határoztam el, hogy szeretném megérteni a betegségeket és gyógymódot találni a lehető legtöbbre. Igaz, ekkor még csak 16 voltam, de már tudtam, hogy orvos leszek. Mikor apukámnak elmondtam látszott rajta, hogy büszke rám és azt mondta, hogy egy nemes szívnél nincs szebb dolog a világon és maradjak ilyen mindig. Ezek után egyre jobban kezdtem tanulni, hogy felvegyenek az egyetemre, hogy valóra váltsam álmaim és más embereken segíthessek. Azonban nem ment ez olyan könnyen, mint ahogy azt én hittem.
Egészen 17 éves koromig nem is voltam rosszul, így kijelentették, hogy meggyógyultam. Igen ám, csak hogy apám ugyebár egyedül nevelt, ő kereste a pénzt és mindemellett apaként is helyt kellett állnia. Persze segítettem neki a háztartásban, de mást is tehettem volna még. Annyira el voltam a jövőképemmel foglalva, hogy fel sem tűnt, ami végig az orrom előtt volt. Nagy hiba volt, bevallom, , hisz elég súlyos problémák voltak ezek. Egyik nap hallottam, hogy a tanárommal beszélt apám és az is megütötte a fülemet, ahogyan elküldte őt, mondván, hogy már nincs szükség rá.
Benyitottam az ajtón, a szemébe néztem és oda kiabáltam neki, hogy hogyan lehet ennyire szívtelen. Felrohantam a szobámba és az ágyra dőlve sírtam. Zsongott a fejem, nem értettem miért tette ezt.
Ám ez volt életem második legnagyobb ballövése, amit örökre bánni fogok. Apám feljött este és sajnálatát fejezte ki, elmagyarázta, hogy azért nem tanulhatok tovább a magán tanárommal, mert nem tudja finanszírozni. Én persze csak hallgattam és továbbra is haragudtam kissé rá. Reggel azonban megvilágosodottan ébredtem és azzal az ötlettel álltam elő, hogy én is eljárok majd dolgozni és megkeresem a tanulásomhoz szükséges pénzt. Megengedte, hiszen pár hónap múlva jómagam is felnőtt leszek, de azért látszott rajta, hogy szomorú.
Két hét munka után elült a köd a szememből, új fényben láttam a világot, s észrevettem milyen borzató ami édesapámmal folyik. Ugyanis abban a boltban kaptam állást, ahol minden nap vásárolt. Egyik napon bejött (engem nem vett észre), hogy vacsorát vegyen, odament a péksüteményekhez, vett két zsemlét és egy kakaós csigát. Látszott rajta, hogy legszívesebben kettőt is venne. Úgy voltam vele, hogy biztos magának vette... Aztán este mikor vacsoráztunk ő két zsemlét evett én pedig egy kakaós csigát. Mikor megláttam, hogy ez a vacsora, akkor esett le minden. Evés közben figyeltem és láttam, hogy néha rám néz és arra, hogy mit eszem.
Igen, jól sejtitek. Ő anyám halála óta lényegében csak dolgozott és nélkülözött, nekem azonban mindent meg akart adni. Ekkor vettem észre, hogy szegény mennyire le van fogyva. Szorítást éreztem a torkomban és egy falatot sem tudtam enni. Iszonyú bűntudatom volt, hogyan lehettem ennyire vak és önző? El voltam keseredve, hogy nélkülözni kell, de ekkor esett le, hogy én szinte aranyban lubickoltam apukámhoz képest. Ennek tudatában, hogy ő nélkülözött ennyit és robotolt egész álló nap, iszonyúan szomorú volt, úgy érezte az ő hibája a felesége halála, s ennek sajnos hamarosan meg is lett az ára. Mégpedig nem is kicsi, annyira elemésztette ez a tudat és az, hogy nekem nem tud megadni már mindent, hogy lelkileg összeroppant és hamarosan követte édesanyámat a mennybe. Mély szomorúságba estem és csak magam okoltam a szüleim halála miatt. Hiszen anyukám és lényegében apukám lelke is miattam tört össze.
Alig bírtam a szomorúság és a gyász kínzásából kimenekülni. Azonban mégis sikerült. Rájöttem, hogy az ilyen embereknek akik betegek, legyen az bármilyen, akár lelki eredetű is, segítségre van szükségük. Egy korábbi álmomat terveztem megvalósítani, mégpedig azt, hogy orvos leszek. Mivel a magán tanárral sikerült rendesen haladnunk és még az iskola társaim is elhagytam, nem volt nehéz letennem az érettségit is. Eztán egyetemre jelentkeztem és fel is vettek. A motivációmnak köszönhetően élveztem a tanulást, az a cél vezérelt, hogy más embereken segíthetek. Na és igen sikerült is elvégeznem a pszichológiai kart, majd pedig onkológus professzor lettem. Most pedig a jelenre térnék vissza. Elárulom azt, hogy ezt a munkámat befolyásolja a mostani hírnevem.
Szinte minden beteg a “híres electrical girl”-hez akar járni, hogy ez a "szuperhős" gyógyítsa meg őket...
Elég bűntudatom volt már az évek során és most pedig úgy érzem, hogy a kollégáim elől veszem el a munkát, ami észrevehetően nem tetszik nekik és őszintén szólva nekem sem. Ne értse félre senki, szívesen segítek az embereken, de nem csak én vagyok az egyetlen jó orvos. kérlek titeket a kollégáimhoz is menjetek ők is remek szakemberek és segíteni is akarnak. Nincs szükségem újabb bűntudat forrásra. Remélem senki nem érti félre az utóbbi sorokat, továbbra is szívesen látok mindenkit, aki hozzám fordul a gyógyulás reményével, de kérlek ne azért gyertek, mert most “szuperhős“ vagyok.