Farkasok közt elveszve 6. rész

Ez a mondat rengeteg bátorságot és erőt csepegtetett belém. S eldöntöttem, nem hagyatkozom sem álmokra, vagy félelmekre, tudtam, tovább kell mennünk, még ma. 

Eleség után kutattunk a Darkness mancsai által kiessé lett vidéken, de semmit nem találtunk. 

A fák száraz árnyéka alatt rettenetesen melegünk lett, így meg kellett szaporáznunk lépteinket. 

Füleltünk, hátha valami gyanús hangot hallunk. De semmi. A nemsokára az enyészetévé váló gallyak zörgésén kívül semmi mást nem hallottunk, s a vakító napfény miatt földre szegett tekintettel haladtunk tovább. Ám nemsokára a közelben megrezdült egy bokor... Valaki más jár itt, és ez a más, tudja, hogy mi is itt vagyunk. 

Beleszagoltam a levegőbe, hátha idegent vélek felfedezni, de furcsa mód, a szag nagyon is ismerős volt számomra. Túl ismerős. 

- Kígyó! Ne bújkálj! - Kiáltottam rá a bokorra. Ekkor pedig előbújt a Kígyók Földének ura. 

Soullal döbbenten meredtünk rá, s nem értettük, mit keres itt, miért követett bennünket. Az a gondolat kavargott elmémben, hogy besúgónak állt, hogy megvédhesse családját és hű alattvalóit. De tévedtem. 

- Sszegíteni jöttem! - Öltögette hosszú, ketté ágazó nyelvét. A szemünkbe nézett, s én értetlenül néztám az ő keskeny pupilláiba. 

- De nem értelek, kígyók ura. Miért csatlakoznál, a társaidnak szükségük van rád. 

- Mert én issszmerem a lényt, ki a hegyormot őrsszi. Ssz a mérgemmel elpusssztíthatjuk őt, így a lelkeket ssszabadjára eressszthetjük. - Szűrte hegyes fogai között. - Ráadásszul, engem nem vessz ésszre, oly fürge vagyok éssz apró. 

- Igazad lehet, de nem veszélyeztethetjük az életedet.

- Essz nem a ti döntéssszetek! Én így akarom éssz pont. 

- Rendben, legyen. De amint odaérünk, nagyon óvatosnak kell lenned. S addig kérlek gyere a hátamra. Az út ugyan már nem túl hosszú, nagyon közel járunk, de én is nyugodtabb leszek, ha te, a kígyók királya így biztonságban leszel. 

- Legyen. - Szisszentette. Azzal lefeküdtem, ő pedig felkúszott a hátamra, s enyhén nyakam köré fonódott, nehogy leessen. Furcsa érzés volt, hiszen a teste kissé nyálkás volt.

Majd feltápászkodtam, s hármasban tovább indultunk a hegynek irányába. 

Már nagyon közel volt. Rövid időre megpihentünk, s tovább folytattuk utunkat. 

Ahogy egyre közelebb értünk a hegyhez, úgy lett egyre jegesebb a levegő. Mintha itt tél uralkodna. Olyan volt, mint az álmomban. Jeges fuvallat, hervadt virágok meleg, boldog színük helyett most hideg kékben meredtek előre szomorúan. 

A már egyébként is korhadásnak indult fák koronája helyett vastag dér réteg remegett a szél hűs fuvallata alatt. 

Valami rossz áradt szerte a levegőben. 

Ahogy egyre fentebb és fentebb mentünk, úgy növekedett bennem is jobban egy nyomasztó, rossz érzés. 

Arra gondoltam, hogy nem fog sikerülni. Hogy Soul és a Kígyók Királya nem lesz többé. Hogy Darkness győzedelmeskedik, és az Öreg Bölcs lángja örökké elalszik. 

Ez nem következhet be. Furakodott fejembe ez az eszme. Nem fogom hagyni. Nem fogjuk hagyni. Együtt végig tudjuk vinni. Képesek leszünk rá. 

S szétáradt ereimben az önbizalom, a bátorság, az élni akarás. 

Most az eddiginél nagyobb lendülettel haladtam. 

Soul is észrevette ezt. 

- Ne siess, Hunter! Nem bírom tartani a lépést... 

Nehezen ugyan, de visszább vettem a tempómból. Tekintettel kell rá lennem. Ő több nekem, mint egy fajtárs. Szívemmel szeretem őt, nem hagyhatom, hogy baja essen, vagy hogy a kimerülés magával rántsa. Ő volt az egyetlen, ki nem ítélt el, aki elfogadott ilyennek. 

- Soul, kérlek menj vissza az Öreg Bölcshöz. Vidd neki a hírt, hogy hamarosan vége lesz, ennek a borzalomnak, s ne gyere vissza. Ott várj meg! 

- De Hunter! - Kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze. 

- Semmi de, Soul. Nem fogadok el ellenvetést. Menj! Kérlek!

Azzal éreztem, hogy szétáradt benne a szomorúság. Ám muszáj volt megtennem ezt a lépést. Meg kell értenie. Meg fogja érteni. Rá fog jönni, hogy érte tettem. 

Leszegett tekintettel fordított hátat, majd futásnak eredt. Nem köszöntünk el. A búcsú azt jelentené, hogy soha többé nem találkozunk. Így viszont még nagyobbra nőtt bennem a remény. Utána néztem, de már csupán lába nyomát láttam. 

A Kígyók Királyával tovább álltunk. 

Némán haladtunk fentebb a hegyen. Így mentünk egy ideig, amikor is halk szuszogásra lettünk figyelmesek.

Amikor a hanghoz tartozó hatalmas testet megpillantottuk, a Kígyók Királya rám nézett szűk pupillájával, jelezvén, eljött az ő ideje. Halkan kúszott az óriási keselyű irányába, majd óvatosan, nesztelenül nyaka köré tekeredett, s teljes erejéből belémart. 

Furcsa volt ezt látnom. A király bíztatóan fordult felém, pár percig még a keselyűn csüngött mérges fogaival, s csak akkor kúszott le róla, amikor az holtan esett össze. 

Körültekinettünk, nehogy Darkness itt legyen, de szerencsére sehol sem volt. 

Beosontunk a barlangba, amelyben olyan sötét volt, hogy látásunkra egyáltalán nem támaszkodhattunk. Egyre bentebb haladtunk, amikor is pislákoló halvány fények jelentek meg a távolban. Közelíteni kezdtünk. 

Több száz vagy ezer halovány gömbre találtunk, s bennük a riadt lelkekre. Arcukon kín, s fájdalom, szomorúság elegye tükröződött. Látszott rajtuk, hogy mennyire szenvednek. Borzalmas látvány volt.

- Szedjük ki őket, de hamar! 

Nem is húztuk az időt, igyekeztünk az összes gömböt feltörni, de nem volt egyszerű dolgunk. 

Darkness alapos munkát végzett. Minden erőnkre szükségünk volt a művelethez, hiszen csak úgy lehetett kinyitni ezeket a lélek-kalitkákat, ha sikerült rajtuk egy léket vagy széles repedést létrehoznunk. 

Foggal-körömmel tépáztuk a gömb alakú börtönöket. 

Hosszú órák telhettek el, amikor is eljutottunk a legutolsókhoz. 

A sok lélek hálálkodva szállt ki a barlang sötét száján. Mintha hófehér nagymadarak repkedtek volna szerte, úgy nézett ki a szökésük. 

Már csak három lélek volt, amikor hangos vonyítás törte meg a halk suhogások csendjét. 

Mi már tudtuk, Darkness az. Meglátta hát holtan heverő keselyűjét. 

Sietnünk kellett. Három lélek... Már csak kettő... Egy...

És az utolsók is kireppentek a barlangból. Dühös, őrült ordítás következett... 

Épp időben szabadítottuk ki az utolsó három lelket, mert Darkness szaga csapta meg orrunkat. Gyorsan elindultunk a sötét barlang gyomrának irányába. Találtunk egy utat a vaksötétben, úgy véltük a hegy túloldalára vezethet. Fényt láttunk, eltorlaszoltuk magunk mögött sziklákkal a járatot, hisz Darkness szagát már nagyon közelről éreztük. Tovább haladtunk. Nem állhattunk meg, de meglepetésünkre nem a hegyen voltunk, hanem az immár újra zöldellő erdőben. 

Hatalmas örömmel nyugtáztuk, hogy minden lélek épségben tért haza. 

De egy valami még hátra volt. 

Darkness még élt, s én nem nyughattam addig, míg ő nem veszít...