- De ha azóta nem jutott át rajta senki sem, akkor ő sem jött még vissza, igaz? - Kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem. - Válaszolt komoran Hope. - Viszont két éve született egy farkas, akiről az a hír járja, hogy különleges erővel bír, amely legyőzheti Darknesst, és felszabadíthatja az Öreg Bölcset.
- De ki az? - Kérdezte Soul kíváncsisággal hangjában.
- Nem tudom. Egy farkas, kinek olyan erő van a birtokában, amivel befolyásolni képes az emberek elméjét. És a jövendölés úgy szól, hogy amikor használja erejét, a szemei kéken és pirosan világítanak.
- De hisz ez én vagyok! - Kiáltottam fel döbbenten. - Emiatt utasítottak ki a falkából. Mert a vadászokat így próbáltam móresre tanítani.
- Micsoda? - Kérdezték egyszerre.
- De hát miért nem mondtad el nekem?
- Mert nem akartam, hogy te is utálj emiatt Soul, mint az összes többi farkas. Fontos vagy nekem, és nem akarlak elveszíteni.
- Nem veszítettél volna el. Éreztem, hogy más vagy, de nem gondoltam, hogy ilyen erő birtokában állsz.
- De mit tegyünk? Segítenünk kell az Öreg Bölcsnek. - Feleltem, más vizekre terelve a témát. Nem akartam, hogy megérezze, amit iránta érzek. Még nem jött el az ideje, hogy megtudja.
- Igen, de hogy jutunk át a lezárt átjárón?
- Fogalmam sincs, de mi lenne ha előbb megnéznénk?
- Nem is rossz ötlet Hunter.
- Akkor gyerünk, ne csak a madárlesőnk járjon! Ó, bocsi Hope, téged nem ennénk meg.
- Ne is! - Mondta vidáman.
És elindultunk a tavon keresztül a szikla tövébe, ahol a vízesés folyt. Amint közel léptünk a zuhatag két irányba megnyílt vízfüggönyként, és megpillantottunk rengeteg szikla törmeléket, amelyek elzárták az átjárót.
- Van egy ötletem, de kell hozzá egy kis segítség.
- Segítünk, persze! Mondd mit tegyünk! - Hangzott határozottan Hope csőréből.
- Először is ki kell vezetned bennünket innen, aztán köröznöd kellene a fák felett vadászokat keresve.
- Vadászokat? Mit tervezel? - Kérdezte Hope.
- Bízol bennem?
- Természetesen!
- Akkor tedd meg kérlek, amit kértem!
Nem is kellett több, Hope kivitt bennünket a titkos ösvényen, majd a közelben meghallotta éles füleinek segítségével a vadászok hangját.
Nehézkesen landolt a közelükben, eljátszotta, hogy megsérült, majd hirtelen szárnyra kapott és felénk vezette őket.
Mielőtt odaértek volna, utasítottam Soul-t, hogy mihelyst Hope visszaér ők ketten rejtőzzenek el.
Ezután Hope jelt adott, és amikor a vadászok megpillantottak engem, már nem érdekelte őket a hóbagoly.
Vicsorogtak rám, majd rámemelték tüzes botjaikat, de őket megelőzve rájuk vetettem tekintetem, amely kéken és vörösen izzott.
Tudtam, hogy amit teszek következményekkel fog járni, s talán az életemmel kell majd fizetnem érte, de nem érdekelt. Belül hajtott valami, és ez a valami segített abban, hogy egyszerre férkőzzek be a vadászok elméjébe. Láttam s hallottam minden gondolatukat. Nem értették a helyzetet, de nem is kellett. Amint bejutottam az agyuk központjába, betápláltam a saját gondolatom, az én akaratomat, s ők gépiesen végezték el azt a vízeséshez érve.
A sziklákat teljes erejükkel emelték le egymásról, s hajították a vízbe.
Hosszú és fárasztó munka lehetett számukra, mind csatakosak voltak és bűzlöttek, mint egy borz. Alig tudtam megmaradni a közelükben, de még egy lépés hátra volt. Elvezetni őket a képességem segítségével minél messzebbre... Ez csupán azért okozott nehézséget, mert nem tudtam, hogy mekkora lehet a legnagyobb távolság, amit fenntarthatok az irányításuk közben, ezért miután kivezettem őket mellettük haladtam, hogy jó messzire vigyem őket.
Mikor megfelelőnek véltem a távolságot, elrejtőztem egy bokorban, és elengedtem elméjüket az enyém rabságából.
De nem volt elég időm elfutni, mert amint megmozdultam, meghallották a zörgő levelek hangját, s már futottak is utánam.
- Ott fut, lődd agyon! - Kiáltozták őrjöngve.
Veszélyes lett volna újra befolyásolnom őket, így a magam erejére kellett támaszkodnom.
Tüdőmet kiköpve futottam eszeveszetten, amerre vitt a lábam arra mentem, azt hittem sikerült őket leráznom, de tévedtem. A távolból az egyik utánam lőtt tüzes botjával...
Sikerült felállnom, de lassabban haladtam, hiszen bal hátsó lábamat súrolta a lövés.
Nagyon fájt, de mennem kellett tovább, nem adhattam fel itt és most.
Ahogy sántítva haladtam, eszembe jutott valami. Fogaim közé szorítottam egy nagy méretű követ, elbújtam s a megfelelő időben, amikor meghallottam a vadászok csoportjának zaját, áthajítottam a másik oldalra a követ egy bokorba.
- Erre ment, hallottam. Gyertek, kövessük! - Mondta az egyik.
Kivártam míg eltávolodtak, és futottam.
Sikerült hát visszaérnem Soulhoz és Hopehoz.
- Mi lett a lábaddal? - Kérdezte Soul aggodalmasan.
- Súrolta az egyik vadász tüzes botja. De nem vészes. - Mondtam, hogy megnyugtassam Soul-t. - Menjünk inkább a tóhoz, nehogy véletlen visszatévedjenek. Becsaptam őket egy kővel, de nem olyan hülyék, hogy sokáig bevegyék a cselt.
- Igazad van, menjünk. - Szólt Hope.
Újra a vízfüggönynél voltunk, mikor Hope így szólt.
- Biztos ezt akarjátok?
- Igen! - Feleltük határozottan.
- Rendben, de tudnotok kell, hogy én nem mehetek.
- Miért nem?
- Azért mert ha valami történne, nekem kell kimenekítenem minden itt élőt.
- Ne aggódj, nem lesz semmi gond.
- Bízom bennetek!
- Megmentjük az Öreg Bölcset Darkness mancsaitól! - S a vízesés mögül visszakacsintottam Hopera, eztán az bezárult mögöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése