- Hát, elég furcsa szerzet vagy te, Hunter. - Mondta az egyik.
- Igen, igen. - Helyeselt vicsorítva a másik.
Nem tetszik ez nekem. - Gondoltam magamban. - Ha egy farkas így néz, az sosem jelent jót...
- Tudod, mifelénk egy lélek sem jár, milyen hasznodat vehetnénk itt? - Szólt egy erős alkatú farkas.
- Hát, jól tudok vadászni.
- Igen, önös célból. De nekünk már vannak elejtő mestereink, akik meg is osztják a falatokat. Nincs szükségünk egy csodabogárra! Tűnj el innen, különben megjárod! Hordd el a szőrös valagadat! Most!
- De, hi... - És végig se mondhattam, amit akartam. A vezér volt az, aki az imént elzavart, és most teljes erejével elrugaszkodva a talajtól rám ugrott, és egy szempillantás alatt a földhöz nyomva testemet, össze-vissza karmolt.
A legnagyobb fájdalmat azonban nem bőrömön, inkább lelkemben éreztem, hiszen pár napja még egy új élet reménysugara villant fel előttem, de a vezér szavaival nyomban köddé is vált.
Nem értettem, miért nem maradhatok, hisz megtanulhattam volna alkalmazkodni hozzájuk. Ezt akartam elmondani, amikor rám vetette magát a vezér.
Próbáltam küzdeni ellene, hátsó lábammal el akartam lökni őt magamtól, de erősebbnek bizonyult tőlem. Majd a végső kegyelemdöfést is megkaptam. A nyakamon gyógyulásnak indult sebet kimarta belőlem fogaival. A vérem ömlött, azt hittem sosem áll el, majd elvesztettem eszméletemet.
Talán pár nap telt bele, mikor magamhoz tértem, s rádöbbentem, hogy legyőztek, ismét. Újra farkasok közt voltam, elveszve.
Ez volt az első gondolat, ami bekúszott elmémbe. Hogy már soha többé nem tartozom egy falkába sem.
Se a sajátjaimhoz, sem pediglen a fehér farkasok közé.
- Nem tartozom sehová sem. - Üvöltöttem fájdalmasan.
Majd egy lágy hang ütötte meg fülemet.
- De igen, - Mondta. - csak még nem találtad meg a helyed. Hiszen, te más vagy, de ez nem feltétlenül rossz dolog. Csupán senki nem tudja elfogadni. Ők mind nagyon hasonlóak.
Az életük a vadászásból áll, s ha egy társuk bajba kerül, veszni hagyják.
De te, próbáltál jót tenni a tieiddel. Talán irigy voltál, de mégis óvni akartad őket a vadászoktól.
- Ki vagy te? És honnan veszed hogy így van? Én nem vagyok egy szent farkas... - Feleltem elkeseredetten.
- Talán nem vagy szent, de gonosz sem.
- Honnan veszed ezt?
- Csak megérzés.
- És ki vagy te?
- A nevem Soul, és engem is elűztek a fehérek. - Mondta szomorúan. Ekkor pillantottam meg először. Egy hatalmas sebhely éktelenkedett arcán, amely átvágott szemén is.
Csak néztem őt némán, arcát vizsgálva, mikor hangja megtörte a csendet.
- Ezt a sebet maga a vezér, Thunder ejtette rajtam. - Szemei előre tekintettek, de láttam, hogy igazából a múltban jár. - Egy napon hosszú vadászatból tértem haza, de sajnos sikertelenül. Thunder pedig elvesztette az eszét. Mintha nem is önmaga lett volna, úgy támadott rám, fél szememre megvakított, és megszégyenített az egész falka előtt.
- De hisz ez szörnyű. És miért nem tett senki semmit? - Kérdeztem.
- Azért, mert mind félnek tőle, és nem mernek kiállni ellene. Régen, mikor még Guardian volt a vezér, nem kellett rettegnünk, hogy mikor hal meg egy társunk, vagy épp mikor kell elhagynunk a falkát. A helyzetünk pár éve még biztos volt. De aztán Guardian elhunyt, és Thunder lépett a helyébe. Azóta folytonos rettegés lett társunkká.
- Ez brutális.
- Igen, az.
- Figyelj csak, - szólt Soul halkan. - nem csatlakozhatnék hozzád?
Ezzel a kérdésével meglepett.
- Miért?
- Mit miért?
- Miért pont hozzám akarsz vetődni?
- Nem tudom. Jó csapat lehetnénk. Mindketten mások vagyunk, mint mások, és mindketten elvesztünk a sajátjaink között.
- Ez jogos érv. Legyen. Ezennel Soul hivatalosan is bajtársak vagyunk. - És ebben a percben olyan erős kötelék alakult közöttünk, amilyen talán semelyik farkasnak nem adatott meg.
Innentől fogva mindent együtt vittünk véghez. Együtt vadásztunk, együtt jártuk az idegen, hideg és sötét rengetegeket, és együtt hajtottuk álomra a fejünket.
Elmesélte, mennyi minden történt vele, mielőtt találkoztunk. Hogy egyszer majdhogynem lelőtte egy vadász, de Guardiannak hála, csak a lábát érte a villámló bot lövedéke, mert Guardian szélsebesen vetődött ki a bokrok árnyékából, és lábon harapta a férfit.
Nagyon bátor farkas lehetett, gondoltam magamban.
Soul azt is elmesélte, hogy próbálta őt visszahozni a halálból, egy régi rege segítségével, miszerint a jó szívű farkas vezérek feltámaszthatók, ha jól kántálja egy tiszta és bátor lélek a kellő varázsigét, ami így hangzott: "A jó szív nem hal el, csupán mély alomba merül, míg meg nem töri átkát egy bátor lélek, rendületlenül."
Azt is hozzá tette, hogy ő nem volt elég erős, sem bátor ehhez, és talán azért nem járt sikerrel. - Már hogy ne lettél volna elég bátor? Te vagy a legbátrabb farkasegyed, akit ismerek.
- Valóban úgy gondolod? - Kérdezte földre szegett szemekkel.
- Igen. - Súgtam őszintén.
- De akkor vajon miért nem sikerült?
- Sejtelmem sincs, viszont megpróbálhatnánk együtt. - Erre Soul szemei felcsillantak. - De hol találjuk meg Guardian eltemetett testét?
- Látod, ez a baj, hogy nem tudom merre kereshetnénk. - S hangja kétségbeesetten csengett. - De talán megkérdezhetnénk az Öreg Bölcset.
- Az meg ki?
- Hogy ki ő? Egy idős és bölcs fa, ki ismeri az erdő összes titkát. De nem jön elő bármikor.
- Akkor mégis hogyan fogunk meglelni egy fát, amit nem is látunk?
- Hát, a szívünkkel kell látnunk, nem a szemünkkel.
- Ha te mondod Soul.
Azzal útnak indultunk, s egyedül a remény maradt meg nekünk kapaszkodóként. A remény, hogy megleljük az Öreg Bölcset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése