Farkasok közt elveszve 6. rész

Ez a mondat rengeteg bátorságot és erőt csepegtetett belém. S eldöntöttem, nem hagyatkozom sem álmokra, vagy félelmekre, tudtam, tovább kell mennünk, még ma. 

Eleség után kutattunk a Darkness mancsai által kiessé lett vidéken, de semmit nem találtunk. 

A fák száraz árnyéka alatt rettenetesen melegünk lett, így meg kellett szaporáznunk lépteinket. 

Füleltünk, hátha valami gyanús hangot hallunk. De semmi. A nemsokára az enyészetévé váló gallyak zörgésén kívül semmi mást nem hallottunk, s a vakító napfény miatt földre szegett tekintettel haladtunk tovább. Ám nemsokára a közelben megrezdült egy bokor... Valaki más jár itt, és ez a más, tudja, hogy mi is itt vagyunk. 

Beleszagoltam a levegőbe, hátha idegent vélek felfedezni, de furcsa mód, a szag nagyon is ismerős volt számomra. Túl ismerős. 

- Kígyó! Ne bújkálj! - Kiáltottam rá a bokorra. Ekkor pedig előbújt a Kígyók Földének ura. 

Soullal döbbenten meredtünk rá, s nem értettük, mit keres itt, miért követett bennünket. Az a gondolat kavargott elmémben, hogy besúgónak állt, hogy megvédhesse családját és hű alattvalóit. De tévedtem. 

- Sszegíteni jöttem! - Öltögette hosszú, ketté ágazó nyelvét. A szemünkbe nézett, s én értetlenül néztám az ő keskeny pupilláiba. 

- De nem értelek, kígyók ura. Miért csatlakoznál, a társaidnak szükségük van rád. 

- Mert én issszmerem a lényt, ki a hegyormot őrsszi. Ssz a mérgemmel elpusssztíthatjuk őt, így a lelkeket ssszabadjára eressszthetjük. - Szűrte hegyes fogai között. - Ráadásszul, engem nem vessz ésszre, oly fürge vagyok éssz apró. 

- Igazad lehet, de nem veszélyeztethetjük az életedet.

- Essz nem a ti döntéssszetek! Én így akarom éssz pont. 

- Rendben, legyen. De amint odaérünk, nagyon óvatosnak kell lenned. S addig kérlek gyere a hátamra. Az út ugyan már nem túl hosszú, nagyon közel járunk, de én is nyugodtabb leszek, ha te, a kígyók királya így biztonságban leszel. 

- Legyen. - Szisszentette. Azzal lefeküdtem, ő pedig felkúszott a hátamra, s enyhén nyakam köré fonódott, nehogy leessen. Furcsa érzés volt, hiszen a teste kissé nyálkás volt.

Majd feltápászkodtam, s hármasban tovább indultunk a hegynek irányába. 

Már nagyon közel volt. Rövid időre megpihentünk, s tovább folytattuk utunkat. 

Ahogy egyre közelebb értünk a hegyhez, úgy lett egyre jegesebb a levegő. Mintha itt tél uralkodna. Olyan volt, mint az álmomban. Jeges fuvallat, hervadt virágok meleg, boldog színük helyett most hideg kékben meredtek előre szomorúan. 

A már egyébként is korhadásnak indult fák koronája helyett vastag dér réteg remegett a szél hűs fuvallata alatt. 

Valami rossz áradt szerte a levegőben. 

Ahogy egyre fentebb és fentebb mentünk, úgy növekedett bennem is jobban egy nyomasztó, rossz érzés. 

Arra gondoltam, hogy nem fog sikerülni. Hogy Soul és a Kígyók Királya nem lesz többé. Hogy Darkness győzedelmeskedik, és az Öreg Bölcs lángja örökké elalszik. 

Ez nem következhet be. Furakodott fejembe ez az eszme. Nem fogom hagyni. Nem fogjuk hagyni. Együtt végig tudjuk vinni. Képesek leszünk rá. 

S szétáradt ereimben az önbizalom, a bátorság, az élni akarás. 

Most az eddiginél nagyobb lendülettel haladtam. 

Soul is észrevette ezt. 

- Ne siess, Hunter! Nem bírom tartani a lépést... 

Nehezen ugyan, de visszább vettem a tempómból. Tekintettel kell rá lennem. Ő több nekem, mint egy fajtárs. Szívemmel szeretem őt, nem hagyhatom, hogy baja essen, vagy hogy a kimerülés magával rántsa. Ő volt az egyetlen, ki nem ítélt el, aki elfogadott ilyennek. 

- Soul, kérlek menj vissza az Öreg Bölcshöz. Vidd neki a hírt, hogy hamarosan vége lesz, ennek a borzalomnak, s ne gyere vissza. Ott várj meg! 

- De Hunter! - Kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze. 

- Semmi de, Soul. Nem fogadok el ellenvetést. Menj! Kérlek!

Azzal éreztem, hogy szétáradt benne a szomorúság. Ám muszáj volt megtennem ezt a lépést. Meg kell értenie. Meg fogja érteni. Rá fog jönni, hogy érte tettem. 

Leszegett tekintettel fordított hátat, majd futásnak eredt. Nem köszöntünk el. A búcsú azt jelentené, hogy soha többé nem találkozunk. Így viszont még nagyobbra nőtt bennem a remény. Utána néztem, de már csupán lába nyomát láttam. 

A Kígyók Királyával tovább álltunk. 

Némán haladtunk fentebb a hegyen. Így mentünk egy ideig, amikor is halk szuszogásra lettünk figyelmesek.

Amikor a hanghoz tartozó hatalmas testet megpillantottuk, a Kígyók Királya rám nézett szűk pupillájával, jelezvén, eljött az ő ideje. Halkan kúszott az óriási keselyű irányába, majd óvatosan, nesztelenül nyaka köré tekeredett, s teljes erejéből belémart. 

Furcsa volt ezt látnom. A király bíztatóan fordult felém, pár percig még a keselyűn csüngött mérges fogaival, s csak akkor kúszott le róla, amikor az holtan esett össze. 

Körültekinettünk, nehogy Darkness itt legyen, de szerencsére sehol sem volt. 

Beosontunk a barlangba, amelyben olyan sötét volt, hogy látásunkra egyáltalán nem támaszkodhattunk. Egyre bentebb haladtunk, amikor is pislákoló halvány fények jelentek meg a távolban. Közelíteni kezdtünk. 

Több száz vagy ezer halovány gömbre találtunk, s bennük a riadt lelkekre. Arcukon kín, s fájdalom, szomorúság elegye tükröződött. Látszott rajtuk, hogy mennyire szenvednek. Borzalmas látvány volt.

- Szedjük ki őket, de hamar! 

Nem is húztuk az időt, igyekeztünk az összes gömböt feltörni, de nem volt egyszerű dolgunk. 

Darkness alapos munkát végzett. Minden erőnkre szükségünk volt a művelethez, hiszen csak úgy lehetett kinyitni ezeket a lélek-kalitkákat, ha sikerült rajtuk egy léket vagy széles repedést létrehoznunk. 

Foggal-körömmel tépáztuk a gömb alakú börtönöket. 

Hosszú órák telhettek el, amikor is eljutottunk a legutolsókhoz. 

A sok lélek hálálkodva szállt ki a barlang sötét száján. Mintha hófehér nagymadarak repkedtek volna szerte, úgy nézett ki a szökésük. 

Már csak három lélek volt, amikor hangos vonyítás törte meg a halk suhogások csendjét. 

Mi már tudtuk, Darkness az. Meglátta hát holtan heverő keselyűjét. 

Sietnünk kellett. Három lélek... Már csak kettő... Egy...

És az utolsók is kireppentek a barlangból. Dühös, őrült ordítás következett... 

Épp időben szabadítottuk ki az utolsó három lelket, mert Darkness szaga csapta meg orrunkat. Gyorsan elindultunk a sötét barlang gyomrának irányába. Találtunk egy utat a vaksötétben, úgy véltük a hegy túloldalára vezethet. Fényt láttunk, eltorlaszoltuk magunk mögött sziklákkal a járatot, hisz Darkness szagát már nagyon közelről éreztük. Tovább haladtunk. Nem állhattunk meg, de meglepetésünkre nem a hegyen voltunk, hanem az immár újra zöldellő erdőben. 

Hatalmas örömmel nyugtáztuk, hogy minden lélek épségben tért haza. 

De egy valami még hátra volt. 

Darkness még élt, s én nem nyughattam addig, míg ő nem veszít...

Harry Potter és az Azkabani Fogoly | Re-reading

Szerencsére a második rész befejezése után rögvest belemerülhettem az Azkabani fogoly és Harry történetébe, de magát az Azkabant megúsztam.
A dementorokat viszont jól elkergettük Harryvel. Vagyis igazából Harry maga kergette el őket.

És véleményem szerint ez az egyik legösszetetteb rész, minden idők legcsavarosabbika.
De tényleg, hiszen elég érdekes, hogy Harry az apját látta a tó túloldalán, miközben önmagát és az apját is látta egyszerre.
Elgondolkodtató.
Ahogy az is, hogy:

Sirius Black megszökött. Valahogy kijátszotta a dementorokat, azaz az Azkaban őreit. De hogyan? Talán fekete mágiát használt?

Harry hatalmas feke kutyát lát. Talán a Zordót, a halál jelképét?

A dementorokra főhősünk valamily oknál fogva sokkal érzékenyebb, mint társai. S minden egyes dermesztő találkozásnál édesanyja sikolya sínylik fel benne.

Hermione Granger tanulás mániája különös kérdéseket vet fel Harryben és Ronban.
Hogyanokat keresgélnek a lány miértjében. Nem értik, hogyan képes minden órán részt venni.
Ráadásul a lány új macskája, Csámpás, különös módon Ron Weasley idegeinek húrját pengeti. Olybá tűnik, a macska minden áron le szeretne számolni a fiú patkányával, Makesszal.
Vajon csak a macska-egér harc vezérli Csámpást, vagy valami egészen más áll a háttérben?
Vajon fontosabb Ronnak patkánya, mint Hermione barátsága?

Vajon Harry miért látta a nagy fekete kutyát a sárga házikedvenccel lófrálni egy éjjel?

Vajon mit jelent Trelawney professzor jóslata, melyet jóslástan vizsga után mondd Harrynek, öntudatlan állapotban?
Vajon ez igazi jóslat? A szolga tényleg visszatér urához?
De ki a szolga?
Talán Sirius Black az, aki annak idején titokgazdaként elárulta az ő, Harry szüleit, Voldemortnak? S aki kegyetlen módon leszámolt oly sok muglival s Peter Pettigrew-val, kiből csak egy ujj, annyi maradt?
Igaz vajon mindez?
Ennyire kegyetlen volna ez a Black?
Vagy talán nem minden az, aminek látszik?

Nem szándékom mindenről lerántani a leplet, bátran ajánlom hát a könyv elolvasását, vagy ha már olvastátok, akkor a felelevenítését.
Jót fog tenni, mint egy tábla csokoládé egy dementorokkal való randi után.
*

De hogy rendhagyó módon folytassam re-reading bejegyzéseim sorozatát, íme néhány számomra humoros jelenet:

I.) Ron Weasleyről feletonál Harrynek:
Tudni kell a Weasley fiúról, hogy varázsló, s nem ért a mugli tárgyakhoz. Így a telefonhoz sem, ami kissé kellemetlen-humoros helyzetbe sodorja barátját, Harryt, mert amikor Ron felhívja őt a nyári szünet alatt, akkor a kagylót nem Harry Potter, hanem egy bizonyos Vernon bácsi veszi fel.
Ron hangja szinte a házban is hallható volt, és Vernon bácsi dühösen ordibált a kagylóba, hogy tudassa a varázsló fiúval: A házban nem lakik semmiféle Harry Potter.
Önmagában számomra az volt kicsit humoros, hogy Ronnak elmesélték hogyan működik a telefon (Ron szerint "Feleton"), de a fiúnak így sem sikerült teljesen rendeltetésszerűen használnia.
Harry eztán jól meg is itta a levét, de Ron egy levélben bocsánatot kért barátjától, amiért kellemetlen helyzetbe hozta.

II.) Marge néni felpuffasztása:
Mindegy milyen szemszögből nézem, az a némber megérdemelte a nem teljesen akaratlagos puffasztó bűbáj végeredményét.
Amiket Harry szüleiről mondott, az mind felháborító alaptalan koholmánynak bizonyult.
És ahogyan Harryvel bánt. Bizton állítom, hogy a kutyáival szebben beszélt, mint szegény Harryvel, így kijelenthetjük, Harry haraga jogos volt, s még vicces is volt elképzelni, ahogyan az egyébiránt sem kis darab nőszemély még nagyobbra fújódik fel.
(Sajnos a következmény elszomorító: A Roxmortsba való látogatások még el sem kezdődhettek Harry életében, s máris véget kellett érniük.)

III.) A Kóbor Grimbusz:
Miután Harry megszökött Marge néni felpuffasztásának estjén, bőröndjével, baglyával, s pálcájával karöltve, a sötét utcán bolyongott, s egy pillanatra farkasszemet nézett a Zordóval.
Nagyon megrémült a nagy éjfekete kutyától, így hátrább ugrott az úttestről, s nem is kis szerencséjére, hiszen másképp a Kóbor Grimbusz lapos tepsi képet varázsolt volna arca helyére.
A buszon számomra vicces személy Stan Shunpike volt. Amint észrevette, hogy Harry a földön fekszik, azonnal levetkőzte udvarias modorát.
Harry neve után is érdeklődött, de a fiú Neville Longbottomnak adta ki magát, így kilétét fedezni tudta.
Stan beszédstílusa önmagában is nevettető.
Szemléltetésképp:
 – A muglik nem hallják meg a buszt? – kérdezte Harry.
– A muglik…! – legyintett megvetően Stan. – Azok nem hallanak a fülüktő'. Igaz, Ern? És nem látnak a szemüktő'. Semmit se vesznek azok észre.

IV.) Hermione behúz Malfoynak:
Nagyon tetszett ez a jelenet, nem gondoltam volna első ízben, hogy Hermione ilyesmit megtenne, de azt hiszem Malfoy patkányképe és a Csikócsőr ellen irányuló szavai, tettei voltak a lánynak az utolsó csepp a pohárban. Meg is tudom őt érteni.
Nem csak Ron és Harry - de az én szám is tátva maradt. Le a kalappal Hermione előtt.

V.) Harry másodjára is leoson Roxmortsba:
A Weasley-ikrek egy mágikus térképpel ajándékozták meg Harryt, ami épp kapóra jött a fiúnak, amikor egyedül ő - illetve még Neville Longbottom - nem mehetett le a faluba nevelői engedély híján. Harry vitte jól ismert láthatatlanná tévő köpönyegét is, mely remekül elrejtette őt.
Ekkor csupán Ronnal találkozott, hisz Hermione borzalmas ötletnek tartotta, hogy a fiú most mászkáljon kint a Roxfort falain kívül, amikor mindenütt hemzsegnek a dementorok, hogy megtalálják Sirius Blacket.
De Harry ennek ellenére is leszökött Ronhoz Roxmortsba, s ellátogattak a Szellemszálláshoz.
Egy kis idő után felcsengett egy ismerős hang. Malfoyé volt az, s két bamba csatlósáé, Craké és Monstroé.
Harry magára öltötte köpenyét, nehogy meglássák.
Malfoy sértő dolgokat vágott Ronhoz, ezért Harry úgy gondolta ráijeszt a fiúra.
Kellő mennyiségű sarat vett markába, s dobálni kezdte a fiúkat, ám egy véletlen folytán lecsúszott fejéről a köpeny, így Malfoy meglátta az ő - Harry - fejét lebegni.
Harry eztán fejvesztve rohanhatott vissza a Roxfortba a titkos alagúton, hogy megelőzze Malfoyt, aki igyekezett beárulni őt Pitonnál.
A kísérlet nem járt teljes sikerrel, de még így is elkönyvelhetett magának egy félsikert.


Ez a rész is tele van humorral, de ezek közül most csak néhányat emeltem ki.
Illetve rengeteg elgondolkodtató részlet is szemet szúr az olvasónak.

Pl.:
• Hogyan nem tűnt fel senkinek, hogy Makesz "átlagos" patkány létére nagyon sokáig él?
• Harryék észrevették, hogy Hermione túl sokat vállal magára, de az nem tűnt fel nekik, hogy amikor eltűnt, sem a teremben, sem máshol nem tartózkodott, ahol láthatták volna.
Különös. Biztos csak a mosdóba ment. De egész órán a mosdóba lenni, nem túl hosszú idő az?
•A Zordó, aki egyébként Sirius Black volt. Animágus. Harry keresztapja. Ráadásul nem is akarta bántani Harryt. Mindvégig Peter Pettigrew volt a kiszemelt áldozat.
• Hermione macskája, Csámpás. Megérezte a patkányon, hogy mi illetve ki is ő valójában, s ezért vadászott rá folyton... És persze később már azért, hogy elvigye Siriusnak, akinél szintén érezte, hogy nem igazi kutya, s aki nagy sokára bizalmába férkőzött. Ezért olvashatjuk azt, hogy egy éjjel Harry a nagy fekete kutyát Hermione macskájával látta eltűnni az erdőben.
• Csikócsőr megmentése. Ha Harry és Hermione nem mennek vissza, Csikócsőrt valóban lefejezték volna. És miért? Mert Malfoy rájátszott a sérülésére, amiről ő maga tehetett, s mert apja (ebben biztos vagyok) varázslattal vette rá a kivégzésre a Minisztérium embereit.
• Elgondolkodtató az is, hogy Peter Pettigrew milyen élethűen játszotta el a halálát, így rákenve a borzalmas tömeggyilkosságot az ártatlan Siriusra... Gyávaságból jeles volt Pettigrew... És hazugságból is. (Elvégre urának is hazudik, hisz hozzá is csak félelemből tér vissza, nem hűségből.)
Elég gerinctelen alak... De nem csak ő...
• Dumbledore az egyetlen, aki mindvégig hisz Harryéknek. S nem csak most, hanem ezelőtt és ezután. Pláne ezután...
S ő az egyetlen, ki segít is nekik.

És még annyi mindent lehetne kivesézni, bővebben, s épp ezért várom, hogy számotokra mi volt (még) humoros illetve elgondolkodtató az azkabani kalandozásaitok közepette.