1. Fejezet
Hatalmas tömeg tódult be a terem barna szín bükkfa ajtaján, s az egész helyiségben gyertya és parfüm illata lengett. A londoni előkelőségek felhőtlenül keringőztek körbe-körbe, átadva egymásnak partnereiket, s felkavarva a kellemes édeskés illatot. Ám volt valaki, aki csupán unottan ücsörgött egy - a bálterem legtávolabbi sarkában lévő - aprócska széken.
A lány törékenyebbnek tűnt, mint az a szék, mely alatta volt.
Ajka szomorúan bújt el lehajtott fején a szőke hajzuhatag alá.
Egy magas és szintén szőke hölgy súgott fülébe valamit, de a lány csupán még rosszabb hangulatba zuhant, s ennek hatására szélsebesen kiviharzott a bálteremből, magára vonva a táncoló párok figyelmét. De ez a figyelem, - a leány szerencséjére - néhány másodpercig állt fenn, s mihelyst eltűnt a hátsó kertbe vezető úton a hűs és sötét éjszakában, azon nyomban helyre állt a tánc-rend.
Mindenki karöltve keringett tovább, úgy, mintha csak ebből állna az életük, mintha nem létezne semmi rossz ezen a földön.
Mintha csupán ennyi volna az élet értelme; a tánc és a pezsgő.
Ámde Jasmine nem így vélte látni a világot. Őt nem tette boldoggá holmi pezsgő, sem pediglen a keringőzés ismerős-idegen urakkal.
Őt nem érdekelte a sok hamis maszlag, amit gyermekkorában gyomnövényként próbáltak fejébe ültetni.
Őt egészen más motiválta, s mindig a szívére hallgatott, ha úgy érezte, hogy elméje most nem a megfelelő megoldást súgja.
Szabad perceiben pedig szeretett kijárni kedvenc lovához, Meteorhoz, s ha épp nem lovagolt ki az éjfekete lóval, akkor elmesélt neki mindent, ami ólomként olvadt szívébe. Meteor megértette a lányt, és Jasmine megértette Meteort. Volt kettejük közt valami különleges kapocs.
Ez pedig nem más volt, mint az őszinte szeretet.
Sajnos Jasmine családja ezt nem értette meg sohasem.
Épp ezen okból, amikor Meteor néhány napja beteg lett, Jasmine szülei kihívták az orvost, de sajnálatos módon, nem arra kérték, hogy gyógyítsa meg az állatot, hanem, hogy lője le.
Az orvos pislogva nézett a szülőkre.
- De kérem, ez nem tartozik a munkakörömbe. Az én dolgom, hogy segítsek az állatokon, nem pediglen az, hogy elvegyem tőlük az életre való lehetőséget!
- Minket ez nem érdekel! Tegye, amit mondtunk! - ordibálta Jasmine apja, talán hangosabban, mint ahogyan tervezte, mert Jasmine is meghallotta mit mondott az orvosnak, és zokogva rohant le a lépcsőfordulóból.
- Ezt nem teheted! - dacolt a lány, közben apja mellkasát ütötte s lökdöste. - Egyedül Meteor van nekem ezen a világon! Szívtelenek vagytok! - Vágta hozzájuk élesen e két szót.
Az orvoson és Jasmineon kívül senkit nem hatott meg ez a jelenet.
- Hogy beszélsz velünk? - És ezzel a mondattal egyetemben akkora lendülettel arcon csapta a lányt, hogy az sírva-remegve a földre zuhant. - Menj fel a szobádba, MOST! - Kiabálta parancsolón az apa.
Jasmine feltápászkodott a kőről és szélsebesen elviharzott, de nem a szobájába vezető lépcső felé vette az irányt, hanem a cseléd ajtó irányába. Azon kislisszolt, s egyenesen Meteorhoz szaladt az istállóba.
Itt már nem hallhatta apja könyörtelen parancsát, ami véget vet majd szeretett lova életének.
Csupán egy dolgot hallott, Meteor szomorú fújtatását.
- Kérlek Meteor, nem hagyhatsz itt! Még nem! - S Meteor mélybarna tekintetét a lány szemeire függesztette. Fejét a lány arcához simította, s Jasmine úgy érezte Meteor azt akarja mondani neki, hogy: "Mindig veled leszek!"
A lány szemébe könnyek szöktek; megsimogatta lovának széles nyakát, átölelte, majd nagy nehezen elbúcsúzott tőle, mielőtt apja ott találhatta volna őt Meteor istállójában.
- Látjuk még egymást, nagyfiú! - És zokogva szaladt egészen a szobájáig. Ott elbújt ágya alá, s álomba sírta magát. Utolsó emléke az volt, hogy hallotta apja csizmájának kegyetlen kopogását az istálló felé vezető macskakövön.
Másnap reggel, amikor lement az istállóba, egész úton abban reménykedett, hogy mindezt csupán álmodta, de sajnos hamar rá kellett ébrednie, hogy ez nem más volt, mint maga a valóság. Lova ugyanis sehol sem volt. Csupán Meteor illata árulkodott arról, hogy itt élt ezelőtt.
Jasmine ezután folyton szomorkodott és külön utakat járt. Nem ült egy asztalhoz sem a szüleivel, sem pedig mással. Még a szolgálókkal sem. Pedig őket nagyon kedvelte.
De valami megváltozott, eltörött valami. Pontosabban a szíve tört szilánkosra.
Pár nap telt el, s az anyja egy sötétkék szatén ruhát hagyott ágyán, - amin szanaszét hevertek Jasmine rajzai Meteorról - azzal a felirattal, hogy: "Holnap vegyél fel!"
Jasmine rájött, hogy a holnap esti bál teljesen kiment a fejéből, de igazából már nem is hozta lázba a dolog. Néhány hete még alig várta, hogy Meteor kíséretében - ő húzta volna a hintót - elmenjen rá, de lova nélkül már nem látta értelmét.
Másnap késő délután szobalánya segített neki a készülődésben.
Jasmine arra kérte, hogy a haját hagyja kibontva és csak a ruha hátán lévő gombokkal segítsen neki Rose. Nem akart semmi olyat magán, ami felkeltheti az emberek figyelmét.
De a szobalány erre azt felelte, hogy erre önmagában a lány jelenléte is elegendő.
Jasmine megvárta, míg Rose begombolta ruhájának hátát, majd kiküldte a szolgáló lányt, mondván, szeretne egyedül lenni kicsit.
Fél óra múlva Jasmine a lovas kocsiban ücsörgött csendben, s várt valamire, vagy inkább valakire. Ám tudta, kire ő vár, már sohasem fog jönni...
Alig telt belé egy óra, s megérkeztek az East Westham-birtokra, majd beléptek a bükkfa ajtón.
A teremben gyertya illat volt. Jasminenak Meteor jutott eszébe erről az illatról, hisz amikor nem tudott aludni felkapott egy gyertyát, belebújt lábbelijébe s halkan leosont Meteorhoz az éj leple alatt. A gyertya fényében fürödve nézte őt, simogatta sörényét és mormogta bele, mennyire szereti.
Meteor ilyenkor a lány tengerkék szemeibe nézett és játékosan prüszkölt egyet. Jasmine látta paripája szemeiben, amit a ló - ló révén - kimondani nem tudott.
Jasmine szemei vörösen izzottak a könnyek miatt, de a több száz gyertya is kevés volt ahhoz, hogy ezt bárki is észre vegye. Azt pedig főképp nem láthatta senki, - még a lány tulajdon anyja sem - hogy az imént feltörő emlékek újabb könny-rohamot indítottak meg.
Jasmine egy kis székbe rogyott kedvetlenül. Fejét leszegve nézte lábfejét, próbálta elterelni gondolatait, de nem járt sikerrel. Ekkor anyja szőke fürtjei bukkantak fel a tömeg-felhőben.
Kate kecsesen suhant végig a táncparketten, lángvörös ruhája tüzesen lobogott mögötte.
Megpillantotta leányát s felé vette az irányt, mikor odaért, valamit Jasmine fülébe súgott.
Valamit, ami igen heves reakciót váltott ki a lányból, mert az semmit sem szólva búsan rohant ki a teremből.
Néhány pillanatig elhalt a zene, mindenki Jasmine után bámult, de mikor kiért a hátsó kertbe, akkor újra vidám dallam ütötte meg a fülét.
- Mind azt hiszik, hogy élet ez! De e boldogság csak eltemet! Nem éltető, csak mérgező e bódult keringő... - dúdolta a lány. - Mily fájdalom, nem láthatom, ki vígaszom s támaszom e kitekert világon.
Ekkor lassú taps hangja ütötte meg a fülét.
- Ki van ott? - kérdezte ijedten.
