Szürke csokor

Az ember társas lény, ki vágyik a szerelem után, s ha meglelte a nagy őt, már nem képes nélküle élni. Ám a szerelemben is vannak küzdelmek. Harcok, melyeket önmagunkkal, az érzéseinkkel vívunk. Néha talán kudarcot vallunk, és sok könnyet hullajtunk, de mindig erősnek kell maradnunk!
Tudnunk kell, hogy a vihart napsütés követi, akkor is, ha épp nem így látjuk.
Meg kell tanulnunk együtt élni ezzel az űrrel, amíg még nem lehetünk örökkön egymáséi!

Hadházi Fanni
Holdfényes éjszakán 

Tökéletes a csend, nincs is

jobb pillanat, mint a Holdfényes éjszakán, 

egyedül lenni gondolatunk hajnalán.. 

Nagyot szippantok a harmatos levegőbe. 

A csillagok látványa s az éjszakai ciripelés harmóniái ezek. 

S én vígan hallgatom a lágy szellő susogását, s csodálom az eget. 

Elmémben majdnem kiteljesedik a csend,

De nem sikerül sehogy sem,
 mert valaki folyton van fejemben. 

Létemnek értelme, a szerelmem jár eszemben. 

Árnyékként követném a lépte nyomát,
Az összes sivatagi homokon át.

S ha tehetném, vele tölteném az estét,
Két kezemmel levenném válláról a terhét,
Elkísérném bárhová, merre útja viszi,
S mondanám, hogy irány Párizs, iszkiri!

Sajnos mind ez csak vágy, 

S nélküle oly üres az ágy,
Hogy egy ideig bottal üthetem lába nyomát.
De addig a hiányába bele-veszek,

S marad a remény, hogy Vele leszek!

S tudom jól, hogy Ő is vár rám.

A szívem hozzá minden percben elvágy,
És ha leszáll majd az éj,  

A fény ránk talál,

S tudom, egy dolog biztos már, 

Hogy szívem örökre övé már.
-------------------------------------------------------------------
Hadházi Fanni

A  magány 

A magánynál nincsen rosszabb dolog,

A szívünk is másképpen  dobog.

A sötétség elemészt,

mindenben csak a negatív dolgot látjuk.

Egy csendes szobában kuporgunk 

s mást nem is csinálunk.

Sötétség, szürkeség vesz körül.

Akárcsak a köd minden szépet,

színt, virágot eltakar.

Némaság, csend mindenhol,

S a vidámság pedig sehol.

A fény mindent megvilágít,

az öröm mindent felszabadít.

Egy társ még szivárványt is hozhat.

A szerelem a ködöt elsöpri,

Látjuk már a virágot mely csodás 

illatot áraszt szerte a mezőn.

Pillangók röpködnek köröttünk 

A napsütés melegét érezzük arcunkon.

A társas élet mindenkinek jót tesz.

A szerelmünk lehet örökre velünk lesz.

Ám ha csak magunknak akarjuk,

nem engedjük ,hogy mást csináljunk.

Könnyen elveszítjük amit végre sikerült 

megszereznünk, s mindent amit élveztünk.

S ismét le száll ránk a köd 

Nem látjuk már az illatozó virágot,

a pillangók gyorsan elrepülnek.

A nap melege helyett meg érkezik a hideg.

Ismét magányosak vagyunk,

mindenben csak rosszat látunk.

Sötétség ,szürkeség vesz körül.

Akárcsak a köd minden szépet,

színt,virágot  eltakar.

Némaság ,csend mindenhol,

S a vidámság pedig tova repül.

-------------------------------------------------------------------
Hadházi Fanni
Cím nélkül

Sötétség és csend van, 

csak a Hold fénye világít.

A béka szólisták tücsök muzsikusok 

kíséretében koncerteznek éppen. 

Hiányod miatt a világ fekete, 

Színes akkor ha veled lehetek. 

Telihold éjjelén a csillagokat nézvén. 

Rád gondolok a hosszas estén.

Nélküled oly sivár a táj, 

Hogy az már szinte fáj. 

Belül érzem te vagy a nagy Ő.

Érzés, féltés mindig nő és nő. 

Álmaimban elszáguldok hozzád. 

Ha együtt lennénk, szorosan bújnék hozzád. 

Karjaid közt mély álomba zuhannék,

S csoda szépeket álmodnék. 

Mikor veled vagyok lelkemben dúló viharok felhői távolra vonulnak. 

S a fény átjut a felhőn 

Szivárvány lesz és a nap

Beragyogja az eget, 

Akárcsak te az életemet.

-------------------------------------------------------------------

Kertész Timi
Elnyel az éter

Úgy érzem elnyel az éter,
S ott bent: a magány sötét gyomrában
megesz a kétely,
Ha vágyakozó ajkad - ajkamhoz nem tapad nyomban,
Ha apró, törékeny testem meg nem bújhat karodban.
Ha reszkető kezemet
nem fogadja a becses kézfej.

S ott bent: a magány sötét gyomrában
megesz a kétely,
Ha szíved dobbanását nem hallhatom,
Ha szemed tündöklését nem láthatom,
Ha csengő-bongó nevetésed meg nem kaphatom!

Ha nem érezhetem síma bőröd lágy illatát.
Ha nem lehet enyém minden porcikád,
Ha nem kaphatom meg örök létedet,
Ha nem nézhetünk együtt pompás réteket,
Hol egy őzsuta boldogan lépeget,
Vagy, hol egy hűs csermely csöndben csordogál,
Minél mindkettőnk időtlen-idők óta álldogál,
Ölelésbe burkolózva,
Selymes könnyek közt,
Boldogságban fuldokolva,
A szerelem lángjától felbújtva.

S egymás hajába ujját belefúrja
A két szerelmes.
Érzelmeik mélyebbek,
mint a vermek,
melyek hallgatnak,
S megszólalni nem mernek,
Nehogy szétrebbenjen
az a bizonyos két szerelmes,
kiket az éter együtt a mélyben ellep.
-------------------------------------------------------------------

Kertész Timi
Miért?

Miért e távolság?
Mi köztünk csupán kín,
Ha úgy is nő majd rózsaszál
Szívünk halmaín'!

Miért a sok gyötrelem,
A könny, s a fájdalom?
Ha bánatunk enyhül,
Mihelyst négy karunk áthatol majd a vádakon.
Hisz bűnünk nincs más, csak a szerelem,
De az nem bűn, inkább ereken át
a szívbe futó hatalmas kegyelem!

-------------------------------------------------------------------

Időhurok

Történt már veletek olyan, amiről azt hittétek sosem lesz vége? S amikor azt gondoltátok, hogy végre véget ér, akkor hirtelen minden szörnyen borzalmas lett?

Nos az én történetem pont ilyen.

A nevem Flóra, és 20. életévemben járok éppen.

A téli időszak szülötte vagyok, és imádom a havat, de sajnos felénk már nem látni minden évben efféle csodát...

Mondjuk minden n évszakot kedvelek, hiszen megvan a maguk varázsa.

Ahogyan az ősznek is. A sárgán és vörösen izzó levelek, a lágy szellő, ami álomba ringatja a fák egyre ritkuló lombkoronáját, a friss eső illata, és a hajnali harmatcsepp a fűszálakon.

Habár még nem hullanak színes levelek mindenütt, de az ősz hangulata már így is érezhető.

S ez az ősz nem csupán a fák megújulásának időszaka lett, hanem az én utaménak is. Immár más iskolába járok, új arcok közé.

Még meg kell szoknom, hogy szinte minden kínai számomra, hiába magyar tanár mondja az anyanyelvemen, de azt hiszem megbirkózok a feladattal, és egyébként is, így talán több esélyem adódik majd, hogy találkozhassam a szerelmemmel, Dominikkal.

Ráadásul a gimnáziumi barátaimmal sem szakadt meg a kapcsolatom.

Tiara és a nővére, Kamilla a mai napig tartják velem a kontaktust. Nagyon jó barátnőim, akikkel mindent megoszthatok.

A minap elmeséltem Tiarának, hogy milyen furcsaság esett meg velem...

Úgy érzem, ideje megosztanom másokkal is.

Az egész egy vásárlással kezdődött.

Anyukám, a barátnője és jómagam elmentünk egy supermarketbe, hogy megvegyük a legszükségesebb dolgokat, s amikor édesanyám pénzt szeretett volna levenni, abban a pillanatban a barátnője ráfogott egy pisztolyt, s követelte a pénzt.

Megdöbbenten és lefagyva álltam ijedtségemben. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek, próbáltam megmozdulni, de tagjaim nem engedelmeskedtek. Csak annyit hallottam, hogy anyukám nemet mondott, majd a fegyver fülsüketítő robaja ütötte meg a fülemet.

Az a nő, akit már oly régóta ismerünk, hideg vérrel lőtte szíven az anyámat. Azt hittem, ő jó ember, s most szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy mindvégig egy hidegvérű gyilkossal néztünk szembe. Amint izmaim feloldódtak, odaszaladtam anyám gyilkosához, s kitéptem kezéből a fegyvert, majd eldobtam, s anyám holtteste fölé borultam. Éreztem, ahogyan a düh és a keserves bánat elegye szétáradt testemben, s a meleg könnyek lefolytak arcomon édesanyám arcára.

Úgy éreztem valami kialudt bennem.

A testét elvitték a hullaházba, én pedig a marketben maradtam, s szomorúságomban ledőltem a kihelyezett ágyakra. Egyszer-kétszer rám szólt egy eladó, hogy menjek el, de meg sem tudtam mozdulni. Csak sírtam és sírtam végeláthatatlanul, amikor is újra a bankautomatánál kötöttem ki az anyukámmal és a barátnőjével.

Furcsán éreztem magam, hiszen nemrég még a halott anyámat sirattam, s most pedig újra vele voltam.

Azt hittem csak álmodok, ezért odaléptem Kingához - így hívják anya "barátnőjét" - s elkértem tőle a revolverét. Ő tiltakozás nélkül adta ide nekem, s ezen meg is lepődtem, de arra gondoltam, hogy álmomban talán bármi lehetséges.

Nos, így is lett. Kinga megfogta a kezéhez legközelebb eső dolgot, ami egy virágcserép volt, majd földhöz vágta, így az kisebb-nagyobb darabokra tört szét. Felvett a földről egy masszívnak tűnő töredéket, s azzal a levegőben hadonászva magyarázta, hogy követeli a pénzt. Úgy nézett ki, mint egy elmeháborodott. A keze már vérzett, olyan erősen szorongatta a cserép szilánkot. Ismét lefagytam. Csak álltam ott, s néztem hogyan döfi bele édesanyám gyomrába újdonsült eszközét.

Mire észbe kaptam, azt vettem észre, hogy újra az ágyon fekve zokogok.

Majd ez az egész lejátszódott újra meg újra.

Minden alkalommal elvettem a fegyvert, elrejtettem a virágcserepet, de újra megtörtént. Mintha kevés lettem volna ahhoz, hogy megállítsam.

A cserepes eset után egy késsel metszette el az anyukám torkát, mondván, hogy a késre csupán otthon lesz szüksége, mert az övék eltűnt... Ám édes anyám teste ismét vérbe fagyva feküdt a hideg kövön.

A következő könnykitörésem után kimásztam az ágyakból, mert az eladó kétszer is szólt, ismét, majd

elrejtettem a késeket, a cserepet, ráadásul elvettem a stukkert is tőle, de ezúttal még kegyetlenebbül végzett vele... Most egy fakanál volt a gyilkos eszköze.

Az a nő ismét utasította anyámat, hogy kell neki a suska, s amint anyukám kiejtette a száján, hogy nem, ő azon nyomban a bordái közé nyomta a fakanál végét, majd elvezette a szívéhez, kihúzta, és ismét beledöfte teljes erejéből, s szemeiben egy cseppnyi megbánás sem tükröződött. Édesanyám brutális halálát ezúttal nem csupán én, de a kedvesem is látta, akin eztán úrrá lett egy roham, amelybe belehalt. Így nem csupán egy, hanem két szerettemet is elvesztettem egy röpke pillanat alatt.

A földre rogyva zokogtam. És ismét az ágyban találtam magam. Nem tudtam, hogyan kerültem oda megint, miért játszódik le mindez újra meg újra és újra meg újra, ahogyan azt sem tudtam, hogy vajon a szívem vagy a szemem fájt e jobban. Csupán azt tudtam, hogy értelmetlen halált halt a két hozzám legközelebb álló ember, s nem tehettem ellene semmit.

A fickó, aki mindig rám szólt, távozzak, most egyszer sem jött, és úgy éreztem nincs több esély. Nem menthetem meg se Dominikot, se anyát.

Teljesen  letörtem. És amikor azt éreztem, belehalok a fájdalomba, hirtelen egy ötlet kúszott elmémbe. Azon agyaltam, hogy szólnom kellene a húgomnak, Zsaklinnak.

Elég volt rá gondolnom, s hirtelen megjelent szemeim előtt.

- Zsaklin! - Szólítottam meg hirtelen, - "Baj van, kérlek segíts! Csak mi ketten tudjuk megakadályozni anya halálát! - Mondtam kétségbeesett hangon.

- "Hogy micsodát? Anya halálát? De hiszen anya él és virul, reggel láttam őt, mielőtt eljöttetek Kingával.

- Ne is említsd azt a nőt, ő ölte meg anyát már többször is a nap folyamán. Próbáltam megakadályozni, de bármit teszek mindig ugyanitt kötök ki, s az egész jelenet elkezdődik megint és megint, annyi különbséggel, hogy más eszközt alkalmaz Kinga anya meggyilkolására.

- Ez nagyon furcsa. Miért tenné ezt Kinga?

- A pénz miatt! - Jelentettem ki, s ezzel le is zártuk a témát.

Ezután  Zsaklinnal az üzletben fellelhető összes kést, fakanalat, kanalat, villát, cserepet, illetve minden egyéb szúrós eszközt eldugtunk. Jómagam felhívtam Dominikot, hogy nem akart-e véletlenül jönni a supermarketbe?

A válasza az volt, hogy,  - De igen, szerettem volna menni, mivel meglepetésnek szántam! Honnan tudtad?

 - Boszorkány vagyok, nem emlékszel? - Feleltem, s ezen mindkettőnk jót nevetett.

De utána közöltem vele, hogy egy kis ideig semmiképp nem jöhet az üzletnek a közelébe sem.

Szerencsére beleegyezett, hogy otthon marad, így nyugodtan könyvelhettem el, hogy talán Zsaklinnal véget vethetünk végre ennek a szörnyű álomnak.

Mikor újra a bankautomatánál termettünk, én elkértem Kinga fegyverét, Zsaklin pedig az automatára ragasztott egy cetlit, amin a következő állt: "ÜZEMZAVAR!"

A helyiségben egy percre megfagyott a levegő, és Kinga zavarodottan nekirontott anyának. A puszta kezével akarta megölni őt. Az ujját nekinyomta a torkának, és azzal végzett vele.

El sem hittem. Vajon mit csináltunk rosszul?

Mire magamhoz tértem az ágyon, mindent elölről kezdtünk Zsaklinnal, ám most azt a döntést hoztuk, hogy lefogjuk Kingát.

Így is tettünk, de Kinga erősebbnek bizonyult s nekiugrott anyának.

Elképedtünk. Azt hittük megoldottuk a problémát, s erre ismét így jártunk.

Kinga már majdnem megfojtotta anyát, amikor is Zsaklin leütötte őt.

Én odaszaladtam a hideg kövön heverő anyánkhoz, s ellenőriztem a pulzusát. Nem éreztem semmit.

Úrrá lett rajtam a pánik, s csak egy kis hajszálon függtem a valóság és a roham kitörése között.

Azt hiszem Zsaklin észre vehette ezt, mert odarohant hozzánk, s beadott nekem egy gyógyszert a rohamom ellen, majd én csupán annyit láttam, hogy próbálta újraéleszteni anyát.

Amikor magamhoz tértem az ágyamban feküdtem otthon, s mikor jobban lettem Zsaklin elárulta, hogy Kinga börtönbe került gyilkos merénylet vádjával.

Kinga két hónapot töltött börtönben, habár rajta az életfogytiglan sem segített volna... - Gondoltam magamban.

Amikor hazaengedték, tettem nála egy kis túrát, hogy kiderítsem miért tette, miért "akarta" megölni az anyámat.

A magyarázata csak ennyi volt:

 - Én csak segíteni akartam Flóra, hogy könnyebb legyen neked és Zsaklinnak, meg az öcséteknek. Meg akartam tanítani nektek, milyen anya nélkül élni. Milyen magányosan kilépni a nagyvilágba! - Üvöltözte.

Óriási düh dúlt lelkemben. Revansot akartam. Nem akartam mást, csupán holtan látni azt a nőt, aki miatt a szemem láttára oly sokszor meghalt az anyám, s aki miatt egyszer a párom is elhunyt.

- Nem hiszek neked! - Mondtam, miközben megragadtam a nyakát.

De amikor szorítani kezdtem egy kéz megfogta az én kezemet. Hátra fordultam követve a kar vonalát, amely megragadott, s döbbentem ébredtem rá, hogy az anyukám volt az.

- Flóra, nem teheted ezt, ő nem akart rosszat, csupán pénzt kért. - A hangja nyugodt volt, és lágy, mintha elfeledte volna, hogy két hónapja még az ő halálát követelte ez a nő.

- De igenis tehetem! - Dacoltam. De ő továbbra is visszatartott.

- Ha megölöd, azzal a lelkedet is elpusztítod Flóra! Higgy nekem, nem történt semmi.

Valamilyen szinten igaza volt, és jóllehet, hogy az életét nem oltottam ki, de igyekeztem szavakkal sebzeni az ő nem létező szívét.  Ettől viszont azt hiszem az én lelki ismeretem is megnyugodott, de még mindig be-be kúszott elmémbe a kérdés, hogy az anyám hogy volt képes megbocsátani mindezt, és hogy vajon miért tekinti még ezek után is a barátnőjének őt? Tán ő nem élte át mindazt, amit én láttam? Tán az ő életének gyertyája egyszer sem aludt ki? S vajon csak az én elmém szülte ezt az egészet? Hát lehetséges ez? Valóság volt hát?

Ezt a mai napig sem tudom. De édesanyám nyakán a bőr még most is őrzi Kinga keze nyomát...

- K. Timi -