2003. nyara
Carl egy nyári éjszakán jegyet váltott a Denverből - Atlantába induló vonatra, s majdhogynem lekéste a járatot, ugyanis a peronon állva elbóbiskolt.
Egyetemi tanulmányait most fejezte be, s azon a véleményen volt, jobb, ha hazalátogat végre édesanyjához, mivel a családról kapott legutolsó hír, - ami 3 hónappal ezelőtt érkezett hozzá - az volt, hogy édesapja levetette magát egy panel 17. emeletéről.
Senki nem tudta, hogy apját mi késztethette erre a borzalmas tettre, de Carl elhatározta, hogy kideríti a baleset előzményeit.
A helyszínelést követően a boncoláskor kivizsgálták az apa vérét, de alkoholt és kábítószert nem találtak benne.
Ezt Carl nagyon jól tudta, hiszen anyja megírta a levélben a boncolás eredményét is.
Carlt megbökte egy ősz férfi, - ezzel kirángatva őt egyre mélyülő álmából - kinek szemei véreresek, fogai hiányosak és sárgák voltak.
Öltözéke kopott fekete nadrág, egy megviselt sötét zubbony és egy ütött-kopott lakkcipő volt. Valami furcsa szag is áradt belőle, ami - ha Carl szaglása nem tévedett - olyan volt, mint egy rothadó hulla.
- A szüleid már biztosan várnak, kölyök. - Mondta a férfi kedvesnek szánt hangon, ám Carl inkább túlviláginak és kissé reszelősnek hallotta.
Carl megborzongott, mert ahol az úr hozzáért, ott a bőre kihűlt, majd felforrósodott, kihűlt és újra felmelegedett.
- Köszönöm, hogy felébresztett. - Mondta, s közben fordult a hang irányába, ám mire ezek a szavak kisiklottak száján, addigra a vén fószernek hűlt helye sem maradt.
Fellépett a vonatra, beült egy fülkébe, bőröndjeit elhelyezte a feje fölött lévő tárolóba, lehuppant az ülésre és azon töprengett, hogyan játszhatott le ilyen jelenetet a képzelete.
A fickó, aki felkeltette egyáltalán nem volt neki ismerős, de tovább gondolkodott.
Már nem is a vonaton tartózkodott, hanem anyjával és apjával szemben állva találta magát.
- Fiam! Örülök, hogy itt vagy! Rég láttalak. - Súgta apja, majd magához vonta.
- Carl! Ó, édes fiacskám! Ha tudnád mennyire hiányoztál! - Anyja zokogva ölelte magához, s nyomott egy csókot fia homlokára.
- Ti is nagyon hiányoztatok! De apa... Hiszen te élsz! - Mondta boldogan, s még egyszer átölelte szüleit.
- Micsoda buta kijelentés ez, még szép, hogy élek! Bolond lennék meghalni! - Hangzott a válasz apja szájából háborgó-értetlenül.
- Bocsánat, de anyám 3 hónappal ezelőtt azt írta, hogy Te, szóval... Hogy Te elhaláloztál...
- Ne keverj bele, Carl! Én ilyet nem írtam, pláne 3 hónappal korábban. De még 3 hónappal ezután sem fogok. - Jelentette ki a nő dacosan.
Carl végleg nem értett semmit. Ő abban a tudatban szállt le a vonatról, hogy apja halott, s most fogják a napokban temetni, ám apja Dave, nagyon is élő. Egyáltalán nem halott.
Habár az illata inkább szagnak volt mondható, s kicsit a vasúti fickóéhoz hasonlított, de bőrén nem látszott sápadtság, sem pediglen a boncolás jelei.
Carl se szó se beszéd, elvonult szobájába, mivel elég kellemetlen helyzetbe sodorta önmagát.
Innen a fürdőszobába vette be magát, lezuhanyzott, kényelmes ruhára váltott, és aludni tért.
De gondolatai egyre csak kavarogtak, nem hagyták aludni őt.
Mi van, ha ez csak apám szelleme? Talán azért látjuk valóságosnak, mert nagyon szerettük őt? És anyám netán azért állítaná, hogy nem küldött levelet apám haláláról, mert ragaszkodik megboldogult apámhoz? Talán ez a szerelem köztük még így is él, hogy apámat hamarosan sírba helyezik?
Carl feje megfájdult a rengeteg lehetőség őrvényétől.
Majd hirtelen újra megcsapta orrát az a szag, amit a peronon érzett...
És a hang... Ugyanazt a hátborzongató, érces hangot hallotta.
- Menj el a Grow Street-re! Menj csak el, fiacskám! - Üvöltötte a hang. - Menj el a Grow Street-re! MENJ EL! - Egyre élesebben, fülsüketítőbben szólt, végül elhallgatott.
Carlon kívül senki nem volt a szobában, az ablak nagyot reccsenve kinyílt és jéghideg levegő áramlott be rajta. Néhány tárgyat letaszított a polcról az ereje.
Carl szívverése egyre inkább felgyorsult.
Végig futott az ifjú hátán a hideg, miközben egész teste tűzforró volt.
Szemei égtek, nyelvét mintha marta volna valamiféle sav, és végtagjai úgy fájtak, mintha leamputálták volna őket.
Lábai fölött elvesztette az irányítást, azok automatikusan bakkancsához vitték őt, s kezei segítettek a lábbeli felvételében. Immáron kezdte úgy érezni magát, mint aki teljesen megtébolyult.
Már mindent ide-oda repkedni vélt, s meg mert volna rá esküdni, hogy látta az ősz férfit, két hatalmas szarvval a feje tetején, amint elhívja valahova az apját.
A fickó megérintette Carl apjának karját, aki eztán rögtön az ősz nyomában loholt.
Carl hirtelen visszanyerte teste fölött a koordinálást, majd útnak indult apja és a vén nyomait követve.
Elhaladt a Shadow téren, a romos Darkness utca macskakövein, sőt még az ősi Blackjack család kastélyának omladékos maradványai mellett is, melynek látványa komor hangulattal vértezte fel az utcát. A fűben összetört ablaküveg darabok, tégla törmelékek, elázott bútorok és gyermek játékok hevertek szerteszét; az óriási vaskaput pedig, - ami valamikor feketén fénylett - mára megette a rozsda.
Odaért a Grow Street-re, s megpillantott egy elhagyatott panelt, ami pontosan úgy nézett ki, mint ahogyan anyja azt 3 hónapja jellemezte.
- Ez volt az. Ez az a hely, ahonnan apám levetette magát... Te jó ég, ezt nem hagyhatom!
Gyorsan felrohant a lépcsőn, egyenesen a 17-ik emeletig szaladt.
- Túl sok ajtó van. Honnan tudhatnám melyikben van az apám? - Hangja kétségbeesetten csengett. Már maga sem tudta, mit kellene tennie pontosan, csupán azt tudta, hogy apját nem hagyhatja meghalni.
Carl a megérzésére hallgatott, s odaszaladt a 13-as számú szobához, s hiába nyomkodta a kilincset, az ajtó zárva volt.
Más megoldást kellett találnia, ezért minden erejét beleadta, s betörte az ajtót.
Apja ott állt a balkonon, mellette az ősz fickó, kinek valóban két óriási fekete szarv volt a fején.
- Apa! Kérlek figyelj rám egy kicsit! - Carl hangja kétségbeesetten csengett, fogalma sem volt róla, mi lehet az apjával. Elképzelni sem tudta mit tett vele ez az ördögfajzat.
Apja hátranézett ugyan, de nem Carl-ra, hanem a semmibe meredt. Pupillája beszürkült, szeme eres volt és könnyekkel teli.
- Megvakítottam apádat. - Nevetett gonoszan az ősz férfi. - Tudod, valahogyan nekem is táplálkoznom kell. - Majd így folytatta. - Szinte megbabonázom az áldozataimat, a bizalmukba férkőzöm, hogy lássam a lelküket, a legnagyobb félelmüket.
A te apádé az, hogy téged és anyádat elveszít... Micsoda gyenge ember. Az ilyenek gyengesége az, ami engem erősebbé tesz, kölyök. - Megvető hangnemben beszélt.
- Az én apám NEM gyenge! - Üvöltötte Carl.
Erre ez a torz lény kezével Carl irányába suhintott, s Carl a falnak nyomódott. Kezein és két lábán láncok feszültek, melyek hirtelen a falból nőttek ki.
- Ne vágj a szavamba, kölyök! Te akartad tudni, hogy apád hogyan halt meg, hát most láthatod, megmutatom neked.
Az ősz férfi torkán hörgés szakadt ki, felemelkedett a levegőbe, forogni, majd beszélni kezdett.
- Szemedet, félelmedet, lelkedet fogyasztom, ereidben véredet örökre fagyasztom.
Szemedet, félelmedet, lelkedet fogyasztom, ereidben véredet örökre fagyasztom.
Szemedet, félelmedet, lelkedet fogyasztom, ereidben véredet örökre fagyasztom.
Apja torkán egy utolsó szócska bukott ki: - Sajnálom... - És a 17-ik emeletről a mélybe vetette magát.
- Látod kölyök, ez az emberi gyengeség... Régen én is túl gyenge voltam, s elragadott a halál. Azóta megjártam a poklok poklát, szarvakkal és óriási erővel ruháztak fel. Feltámadtam, és a gyengéket a halálba taszítom, ezzel megalkotva saját seregem. - Amint ezt kimondta, rengeteg hozzá hasonló alak jelent meg, köztük az apja is, s a különbség csak annyi volt, hogy nekik nem volt szarvuk.
- Feltámadunk. Láthatod, bárki, akivel én végzek, az visszatér a halálból megújult erővel, bátorsággal, szívtelenül, s ráadásul vakon bíznak bennem. - A férfi szeme körbe-körbe forgott szemüregében, teljesen megrészegítette a gonoszsága.
Carl moccanni sem tudott, agya leblokkolt. Az ősz férfi a szemébe nézett, s Carl már nem látott, csak a hörgést és a kántálást hallotta.
- Szemedet, félelmedet, lelkedet fogyasztom, ereidben véredet örökre fagyasztom.
Szemedet, félelmedet, lelkedet fogyasztom, ereidben véredet örökre fagyasztom.
Szemedet, félelmedet, lelkedet fogyasztom, ereidben véredet örökre fagyasztom.
Szíve olyan hevesen vert, hogy túl sok vért pumpált testében, s szájából ömlött a vér, ami vörösre festette a padlót.
A szörnyeteg és csatlósai egyre harsányabban nevettek, szájuk habzott, szemük cikázott.
Karjaikkal, élen az apával Carl felé csapkodtak, kimarták szemeit, végigkarmolták egész felső testét.
Carlt ereje teljesen elhagyta.
A gonosz ördög fajzat neki nem hagyott időt feltámadni, egyetlen mozdulattal torkára helyezte kezét és megfojtotta őt.
Szívverése végleg leállt...
Carl a vonaton ült, mikor bekopogott hozzá egy ősz férfi, aki kopott fekete nadrágot, egy megviselt sötét zubbonyt és egy ütött-kopott lakkcipőt viselt. Szeme gonoszul villant, rázni kezdte Carlt, de Carl soha többé nem ébredt fel... Álmában érte utól a halál.
