Rólad álmodtam - 2. Fejezet

A hűs esti levegőt szinte harapni lehetett. Jasmine nem látott semmit a sötét homályban, de még mindig hallotta a tapsot.
- Valaki, aki hallotta egy szomorú angyal énekét. - Szólalt meg egy kellemes mély hang.
- Nem vagyok angyal. - felelte a lány.
- De szomorú igen. - Egyre közelebbről hallatszott a hang. Jasmine lassan hátrálni kezdett.
- Még ha úgy is van, akkor sincs hozzá köze sem önnek, sem pediglen másnak! - Azzal Jasmine rohanni kezdett. Nem tudta merre megy, nem látott semmit az éj leple alatt, csak futott riadtan, amerre lábai vezették.
A férfi hangja elhalt a messziségben, és Jasmine rádöbbent, hogy igen távolra keveredhetett el, hisz itt már nyoma sem volt a vigalomnak, sem a hátsó kert virágillatának.
Sűrűn ölelték körbe a fák a sötétségben.
Kimerült volt a sok sírás miatt, és teljesen elhagyta az erő, hiszen még nem is evett semmit; ez a nagy izgalom és riadtság pedig a földre nyomta őt. Ájultan rogyott a talajra.
- Meteor! Ne! - Kiabált ziláltan. - Nem hagyhatsz itt! Nem hagyom, hogy elmenj! - Jasmine próbált utána nyúlni, de már késő volt. Meteor egy magas, jóvágású férfi oldalán távozott. Még egyszer visszanézett a lányra. Meteor tekintete búsan csillant a csillagos égbolt alatt.
A férfi, aki  a ló mellett sétált, szintén visszanézett, de Jasmine nem látta tisztán őt. Vonásait nem észlelte.
A titokzatos férfi oldalán lova egyre távolodott, s végül mindkét alak sziluettje eltűnt a horizontról.
Jasmine lüktető halántékkal ébredt a fák között. Úgy vélte, már pirkad, hisz vörösen izzott a felhők alja.
- Hol vagyok? - Tette fel magának a költői kérdést, mire:
- Tételezzük fel, hogy a semmi közepén vagy, kis angyal. - Megint az a hang. Jasmine azt hitte csak képzelődik, biztosra merte volna venni, hogy megbolondult, de ekkor a fák közül egy férfi lépett ki.
- Nem létezik olyan, hogy a semmi közepe. Mindenki tudja, hogy nincs olyan, hogy semmi, mert a semmi az nem van, hanem nincsen, és ami nincsen, annak nem lehet közepe. - Bizonygatta a lány.
- Akkor, hogy lehetséges az, hogy mégis itt vagy a semmi közepén? Mert ez a hely, ahol most vagy, tényleg a semmi közepe. Ez az én birtokom kis angyal, és úgy hívom, hogy: "A middle of nothing". Tehát, a semmi közepe mégis csak valódibb annál, mint ahogyan azt te gondoltad.
- Én nem tu... Nem tudtam. Elnézést. - Dadogta zavarodottan Jasmine.
- Elnézem neked. De talán ahelyett, hogy csipkelődsz velem, elárulhatnád, hogy hol laksz, mert kétlem, hogy innen egymagad eltalálnál oda. Vagy tévednék?
- Pedig biztos eltalálok! - Makacskodott Jasmine.
- Efelől erős kételyeim vannak. Hófehér majd elvisz bennünket.
- Hófehér? Ő a lovad? - Jasmine szeme felcsillant. - Biztosan nagyon különleges.
- Igen az. De majd meglátod, ha velem tartasz.
- Rendben.
- Gyere, add a kezed. - Jasmine el is felejtette, hogy még mindig a földön ücsörög, és lassan, de félénken odanyújtotta karját a férfinak.
Minden tagja sajgott, de nem bánta.
- Na és, kis angyal, hogy hívnak?
- Jasmine. A nevem Jasmine Johnson, és nem kis angyal.
- De attól függetlenül szólíthatlak kis angyalnak, nem?
- Nem! - Ellenkezett a lány. - És önt hogy hívják?
- Cole Woods. De neked csak Cole, kis angyal.
- Talán akkor kezdhetnénk elölről. Örvendek Cole! - És Jasmine napok óta most elsőször mosolyodott el.
- Részemről a megtiszteltetés, kis angyal! - Mondta, és lágy csókot lehelt a lány csuklójára.
Jasmine nem értette, hogy változtak meg ilyen hirtelen a gondolatai. Az előbb még makacs volt, mint egy öszvér, most meg hagyja, hogy ez az idegen a csuklóját csókolja, és amit még inkább furcsállt, az az volt, hogy szinte felperzselte a bőrét ez az apró gesztus, és nem csupán bőrét. - Nem Jasmine... Nem is ismered. Vedd el a kezed, de most! - Gondolta magában a lány. Majd hirtelen elrántotta karját a férfi puha ajkaitól.
Erre Cole elmosolyodott.
- Jó. - Mormogta magában, és széles vigyorra nyílt az ajka.
- Mit mondott? - Kérdezte a lány, miközben úgy tett, mintha nem hallotta volna a férfi elégedett válaszát.
- Semmit, semmit. - Válaszolt. A hangja annyira nyugodtan csengett. Jasmine nem hitt a fülének. Nem értette ezt az egészet...
- Cole?
- Igen, kis angyal?
- Nem mennénk? Kíváncsi vagyok Hófehérre, és szeretnék pihenni is. Sajog mindenem... - Mondta őszintén, de közben figyelem elterelésnek is szánta kijelentését. Leginkább saját gondolatait szerette volna elkergetni.
- Természetesen mehetünk.
Azzal szép lassan átvágtak a Semmi közepén, kikeveredtek a fák sűrű erdejéből, és egy hatalmas kőházhoz értek.
- Ez a te otthonod?
- Nem, ez az istálló. - Csipkelődött a férfi. - Hát persze, hogy ez az otthonom.
- Nagyon humoros... - Puffogott pisze orra alatt Jasmine. - De szép.
Óriási kőfalak emelkedtek a magasba, karcolva az égbolt alját. Az ablakok viszont groteszk módon nem illettek a képbe. A kőfal egy ódon várkastélyra emlékeztetett, míg az ablakok barokk stílusban meredtek maguk elé.
Középen három ablak boltívvel húzodott, s domború indák arany színben díszelegtek rajtuk, alattuk pedig egy erkély húzódott végig, melynek korlátját szintén aranyló indák díszítették. Míg a szélső ablakok teljesen eltérőek voltak. A mintázatuk visszafogott, fehér dombormű volt, mely átölelte az ablakok alját, egységet kialakítva az immár nem boltívvel ellátott ablakok között.
Ez az eltérés, az elrendezés, a díszítés arra engedett következtetni Jasminenak, hogy az ablakok utólag lettek átalakítva, de ezen megfigyelésének nem adott hangot. Csupán csendben gyönyörködött a míves munkában.
Ekkor Cole hangja rántotta vissza a valóságba, s a lány riadtan pislogott. Annyira belemerült az épület szépségeibe, hogy el is felejtette, hogy nincs egyedül.
- Nos, ácsoroghat itt kis angyal akár egész évben is, de tudomásom szerint akkor majdnem bizonyos, hogy sosem tér haza.
- Ó, elnézést! - Szabadkozott Jasmine.
- Elnézem önnek, kis angyal!
Azzal tovább indultak, egy keskeny kis ösvényen. Jasmine úgy érezte, már egy napja sétálnak, pedig alig tíz perc telhetett el. De ekkor megpillantott az istálló előtt egy gyönyörű éjsötét paripát. Sűrű sötét sörényét szellő borzolta, mellső lábaival pedig nagyokat dobbantott örömében, amint megpillantotta gazdáját.
Megrázta büszke fejét, s Cole elé vágtatott, majd alig pár centiméterre Cole lábától hirtelen lefékezett s óriás fejét gazdájának mellkasához nyomta.
- Hiányzott neki. - Jegyezte meg csendesen Jasmine.
- Ő is nekem. - S Cole megveregette kancájának nyakát.
Erre az nagyokat prüszkölt, szinte könyörgött azért, hogy még több simogatást kapjon.
- Jól van Hófehér, jó kislány vagy.
Ám ekkor Hófehér észrevette, hogy Cole nincs egyedül. Kíváncsian fordult a jövevény irányába.
- Szia Hófehér! Én Jasmine vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.
A ló a lány tenyerébe nyomta orra hegyét, mintha azt mondaná: - Részemről az öröm.
- Én is kedvellek kislány, súgta a lány az állat fülébe. Emlékeztetsz valakire. Nagyon... - S erre a lány szeméből halovány könnycsepp csordult.
Hófehér megérezte Jasmine bánatát, s hozzábújt. A lány szorosan átölelte a ló nyakát.
Jól esett neki ez a közelség. Pár napja vesztette el Meteort. De most elképzelni sem merte, hogy új barátját, Hófehért is elveszíti majd egy napon. Mert így lesz.
Cole haza üget vele, s soha többé nem látja sem a férfit, sem pedig Hófehért.
S míg efféle gondolatok gyötörték, addig két meleg tenyér megragadta derekát, s a ló hátára helyezte apró testét.
Jasmine most sokkal kissebbnek érezte magát, mint eddig valaha. S törékenyebbnek.
Forró könnyek áradtak szét arcán.
Cole ezután felpattant mögé, s ő csak azt érezte, hogy eggyé válnak a lóval.
Hűs szellő szárította arcára könnyeit, de szemei fájó-vörösen izzottak szőke fürtjei alatt megbújva.

Szerencsés balszerencse

*
Kissé  szívszorító történetet mesélek most nektek. Hogy képben legyetek, mesélek magamról. Fiatal, párkapcsolatban elő nő vagyok. A párom neve Krisztián, s engem pedig Elizabetnek hívnak. Krisztiánnal sajnos nagyon ritkán találkozunk, hisz elválaszt bennünket a távolság illetve a munka. Mindketten arról álmodozunk évek óta, hogy lesz elegendő pénzünk összeköltözni és végre együtt élhetünk majd boldogan.
Talán ez a vágyálom néhányótok számára is ismerős lehet. Talán Ti is pont efféle vágyálmokban ringatóztok egy ideje...


*
Szombat volt.
Az egyik utcán bicikliztem ama célból, hogy bevásároljak majd a közeli boltban. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy 500 Ft-os papírpénzt fújdogál a szél, amelyet fel is akartam venni, de az előttem lévő időshölgy marakodni kezdett, pedig én vettem előbb észre. De ráhagytam. Azután nézelődtem, szoktam mert ez az út egyirányú és csak biciklisek számára van fenntartva, nem kell attól rettegni, hogy elüthetnek, természetesen figyelek a biciklis társaimra is, nem csak a körülöttem tornyosuló házakra és fákra.
Közben az árok mentén a fűben egy 2000 Ft-os papírpénzt pillantottam meg és fel is vettem azt. Örültem, hogy megérte átengedni az 500-ast, mert akkor annak elpakolása végett erről lemaradhattam volna. Aztán, ahogy haladtam tovább, egy egész pénz köteget találtam.
Igen, jól olvastátok, pénz köteget szúrtam ki. Lehetett vagy 300.000 Ft. Az idős hölgy rám szólt, hogy ő is látta, csak gyorsabb voltam, de osszam meg vele is. Mivel nem szeretek vitatkozni, ezért adtam neki valamennyit. Furcsállom, hogy ez hogyan lehetséges .
“- Ki hagyta el? Egy ember miért hord magánál ennyi pénzt? Lehet nem is igazi pénz... Jujj, egyszer olvastam, hogy külföldön csinálnak olyanokat, hogy nagyobb értékű dolgokat vagy akár pénzt raknak az utcára és megnézik ki venné fel. Közben meg lekamerázzák és jót röhögnek rajtuk vagy tolvajnak tekintik őket. Lehet ez is egy ilyen eset. - “
Ezek a gondolatok  jártak fejemben. Aztán az a gondolatom győzött, hogy lehet hamis a pénz, ezért az egyik ismerősöm boltja felé mentem, mivel neki van ilyen pénz vizsgáló szerkezete, ami ultraviolához hasonlatos fénnyel világítja át a pénzt. Azt mondtam neki, hogy eladtam a régi laptopom és nem vagyok benne biztos, hogy eredeti a pénz. De mint kiderült, a pénz nem volt hamis és 220 ezer forint  értékű pénz ütötte a markomat. Örültem, hogy rám mosolygott a szerencse végre. Ezután felértem a központba. Nagy meglepetésemre valamilyen rendezvény volt. A kürtőskalács illata megcsapta az orrom és megkívantam. Tudtam, hogy drága és nem szabad vennem, mert be kell osztanom a pénzemet. Aztán eszembe jutott, hogy én gazdagabb lettem, s nyugodtan vehetek egyet vagy még többet is akár. Vettem is egy vaníliásat, aztán megpillantottam, hogy egy ismerősöm és annak családja is a közelben van. Nem is akármilyen ismerősömé, hanem a páromé. Örültem, és oda mentem hozzájuk. El akartunk kicsit szakadni a családtól és kettesben mászkálni az árusok között, beszélgetni kicsit végre. Régen találkoztunk. Azonban a szülők mérges szemmel tekintettek ránk, amiért külön akarunk válni tőlük. Mindig azzal nyaggatnak bennünket, hogy mi milyen rosszak vagyunk, hogy nem velük töltjük az időnket, hanem kettesben. Pedig szerintem ez teljesen normális jelenség. A pároknak szükségük van arra, hogy kettesben töltsék közös idejüköt. Akkor van gond, ha ezt egy párkapcsolatban élő ember nem így érzi. Na de mindegy is, nem ez a leglényegesebb. Mivel Krisztiánnak fontos a szülei véleménye, ezért nagy bánatomra ott maradtunk az ősök között. Aztán sétálgattunk, a húgának egy olyan táska megtetszett nagyon, ami nem volt olcsó. Megdöbbentem, mikor megvették neki, miután kinyávogta magának.
Krisztiánt mindig le lehet venni a lábáról egy kis csomag gumicukorral. Megkívánta és kérte szüleit, hogy vegyenek neki, de azok az ő kérésének nem tettek eleget. Ki érti ezt? Hol jár az igazság? Most komolyan én nem szeretek hasonlítgatni, de ez nálunk is így van.
A húgom mindig előnyben részesül, pedig egyáltalán nem érdemli meg. Szó szerint egyáltalán nem, a családban szinte senki nem érdekli, csak a telefonjával foglalkozik. A házi munkában sem segít. Egész nap csak pötyög, és chatel. Mindig mindennek lehord engem, a kis keverőgép.
Bocsánat, visszatérek a történethez. Mondtam Krisznek, hogy elmegyek mosdóba, aztán megkeresem őket. Igazából gumicukorért indultam, hogy meglepjem és mosolyt csaljak az arcára. Ahogy az árusok között haladtam, mintha sírás ütötte volna meg fülemet. Senki nem volt ott, úgy voltam vele, hogy biztosan csak beképzeltem magamnak az egészet. Aztán ismét halottam és követtem a hangot. Egy kis rég bezárt újságos bódéhoz értem. Egy kisbaba. Lefagytam teljesen. Nagyon aranyos volt. Odamentem hozzá és felvettem, hogy ne sírjon szegény. Szétnéztem de senki nem volt a közelben. Nem bírtam ott hagyni a kis ártatalant. Aztán egy levél esett ki a pólyából. Melyben az állt, hogy  “Remélem megtaláltad a pénzt a Toldi utcán (ezen az utcán találtam), és elég lesz, hogy felneveld a gyereked te szemét. Én nem bírom már idegileg. Üdvözlettel az exed!,,  Az igen, gondoltam szép anya lehetett.  Elmentem a közelben található baba boltba, hogy vegyek neki pelenkát, tápszert, cumit, meg olyan dolgokat, melyekre szükség lehet még. Ebben segítséget is kértem az eladótól. Húha, hát meglepődnétek ha tudnátok mennyi minden kell egy kisbabának. Estig ott voltam, már be is kellett volna zárni a boltnak, de megesett rajtam a szívük és mindennel elláttak, ami kellett. Aztán az egyik eladó észre vette, hogy a baba igencsak lázas lehet és így szüksége lehet gyógyszerre is. Szerencsére volt ott lázmérő és kölcsön adták. Nem volt lázas, megkönnyebbültem. Aztán haza indultam. Muszáj voltam venni ezt-azt, mert hétvége jött és csak kedden illetve csütörtökön van gyámügy. Úgy gondoltam addig gondozom a kicsit, csak nem maradhat az utcán.  Haza vittem magammal. Egyszer csak folyamatosan sírni kezdett. Bármit csináltam, nem hagyta abba. Ajajj, gondoltam lehet tele a pelus. Hát igen. Biztos nem lehet nehéz kicserélni, már sok filmet láttam a tv-ben amiben ilyet csináltak és egyszerűnek tűnt. Azonban egyáltalán nem az, segítség kellett. Pár ismerőst hívtam, de egyikőjüknek sem volt ebben tapasztalata. Ekkor a következő, akit hívtam az anyám volt. Nem igazán akartam tőle segítséget kérni, mert biztos azt hinné, hogy az enyém a pici. Elmondtam neki mi történt, azt mondta helyes, hogy nem hagytam magára és, hogy át is jön megmutatni mit hogyan kell. Aztán már vidám volt a kicsi és etetés következett, aztán pedig fürdés és az altatás. Ezek tényleg könnyűek voltak. S bevallom tetszett, hogy törődhetek, foglalkozhatok vele. Aztán eszembe jutott, hogy valamiről, pontosabban valakiről megfeledkeztem. Elővettem a mobilom és bizony 18 nem fogadott hívásom volt Krissztől. Bűntudat fogott el s már inkább nem hívtam vissza, mert már 21 óra is elmúlt, gondoltam biztos pihen.
Vasárnap gondoltam jól esik majd a kicsinek, ha szabad levegőre viszem, boltba is kellett menni így elindultunk együtt. Odamentem vele, ahol találtam, hátha esetleg felbukkan az anyuka. Meglepetésemre arra járt két nő, az egyik sírt a másik nyugtatta és egy gyereket kerestek. Húha gondoltam, itt vannak a szülők. Kiabáltam  nekik, hogy megtaláltam a babájukat. Odajöttek és csak jobban sírni kezdett, hogy az ő gyermeke szeptember óta eltűnt, nem találja és biztos benne, ez a baba nem lehet az övé, hisz ő már egy éves volt akkor, azóta biztos több és nem visszafelé fejlődik. Ezek után zokogva rohant el, szívfacsaró volt ezt látni. Aztán hazatértem a picivel. A kapu előtt pedig Krisztián állt. Mondta, hogy azért hívott, mert meg lett engedve neki, hogy nálam lehessen. Mielőtt félreértitek ez nem az én házam volt, hanem az egyik rokonomé és kifejezetten megtiltotta, hogy más is ott lakjon, ezért nem lakunk  még együtt. És saját házra vagy albérletre gyűjtünk. Még azt is mondta, hogy ha 4 napnál több ideig van nálam valaki, azt a rendőrséggel viteti el, nem számít ki az illető.
Szegény Krisztián pedig lefagyott, mikor meglátta, hogy nálam egy kisbaba van. Azt hitte, hogy egyik ismerősömé. Elmeséltem neki mi történt. Kicsit mérges lett és mondta, hogy minnél hamarabb szabaduljak meg tőle. Furcsálltam, hogy eddig mindig kedves volt s most meg ilyen dühbe gurult... Talán féltékeny volt. Igazából már régóta vágyunk rá, hogy együtt éljünk és egyébként ő már egy közös babát is szeretne, ha már megfelelőek lesznek a körülmények. Titkon lehet én is csak vágyom erre, de nem merem magamnak sem bevallani, nem hogy Krisztiánnak. Most azonban, hogy ez történt mintha belátnám, hogy én is szeretnék tőle egy gyermeket.
Krisztián durcás volt egy kicsit, nem  tesztet neki, hogy mikor romantikázni szerettünk volna (nem kell túlgondolni, csak egy  meghitt ebéd, vagy filmnézés, vagy ilyesmi) sírni kezdett a gyerek és én sajátomként foglalkoztam vele. Anyai ösztöneim kitörtek belőlem. De örültünk, hogy végre oly sok idő után együtt voltunk. Eljött a kedd, neki sajnos haza kellett mennie.
Jómagam pedig  elmentem a gyámügyre a babával. Kicsit úgy éreztem nem kellene ezt tennem, kezdtem megszeretni őt. De muszáj volt, mert így nincs tajszáma, nincs nyilván tartva és igazi szülei sincsenek. Persze lehet, hogy van neki de nem tudja senki az adataid és a szüleit sem ismerem. Az pedig törvénytelen lenne, ha nem szólnék az illetékes hatóságnak. Mi voltunk a következők. Mondták, hogy ha nem gond akkor gondozhatnám én, addig amíg nem találnak neki szülőket, és az árva házban nem igazán jó egy babának. Ráadásul kisbabák iránt mindig nagy érdeklődés van. Vagy még az a megoldás adja magát, hogy én leszek a gyámja. Ebből köszönöm nem kérek, majd lesz saját babám, de persze vigyázok rá. - Válaszoltam nekik.
Nem is kellett sok idő csütörtökön már egy Magyarországon élő ázsiai pár jött megnézni a picit, s örökbe is fogadták őt. Kicsit hiányzott utána, és aggódtam is, hogy vajon jó kezekbe került-e. Szabadságom vége felé jár, még utoljára elmentem lazítani a cukrászdába. Aztán meghallottam azok hangját, akik örökbe fogadták, egy idő után csönd lett. Viktor pedig ott volt (igen ezt a nevet kapta a kicsi). Felvettem és kimentem vele várni, hátha csak ott hagyták s mindjárt vissza jönnek.
Ám nem jött senki, pedig már este volt. Hazamentem vele ismét.
A következő hét keddjére ismét szabadságot kellet kérnem, hogy vissza tudjam vinni őt.
Fájó szívvel ugyan, de elbúcsúztam tőle, tudtam, hogy tovább nem lehet velem, mert csak szorosabb lenne a kapcsolat köztünk, és a későbbi búcsú jobban fájna.

*

Visszarázódtam az életem eddigi körforgásába. 

Szegény Viktorka balszerencsés volt, amiért ez történt vele. Mondhatni én is  az voltam, hogy  elvesztettem így egy hozzám egyre közelebb kerülő személyt. Azonban szerencse volt, hogy rá találtam; nekem és neki is. Neki azért, mert  megmentettem az életét. Nekem pedig azért, mert így végre bevalottam magamnak, hogy én is szeretnék már egy kisbabát. Remélem mihamarabb együtt lakunk majd Krisszel és meglesznek a megfelelő körülmények és életet adhatunk majd egy babának. Persze nem azonnal csak szépen lassan ....