Csodaszép napra virradtunk. - gondoltam, miután felébredtem a meleg takaró ölelésében, - majd a párom mellkasára hajtottam a fejem s hallgattam annak ritmusos dobbanásait. Ez a legcsodálatosabb zene füleimnek, még Chopin munkássága is elbújhat mellette.
Elmosolyodtam saját teóriámon, majd pediglen az a gondolat morzsa bújt meg elmémben, milyen jó lesz minden reggel így ébredni, mellette!
Azt hittem, velem nem történhet semmi rossz, főképp ha mellettem van a legcsodálatosabb férfi a világon, de sajnálatos módon tévedtem...
Mondhatnám, hogy tévedni emberi dolog, de ekkorát tévedni már-már bűn.
Hogy miért?
Légy türelemmel, elmesélem.
Ez a reggel is úgy indult, mint a legtöbb szombatom.
Halkan ébresztgettem Victort, mondván - Hahóó, hasadra süt a naap!
Erre ő szokásosan, félkómás zombiként dünnyögte pisze orra alatt, hogy - De nem is süt a nap.
Ezzel mindig megmosolyogtat, hiszen mindenki tudja, hogy a nap mindig süt, persze, nincs serpenyője, hogy abban készítsen reggelit, vagy ilyesmi, de mindig felkel, és folyton nyugovóra tér, még ha épp nem is látjuk, hogy ott van.
De viccet félretéve, miután Victor magához tért, felhívtuk a nővéremet, és elhívtuk őt shoppingolni, majd az egyik legjobb barátnőmnek írtunk egy üzenetet, hogy tartson velünk ő is.
Szerencsére mindketten örömmel jöttek velünk.
Majd a közeli buszváróban verődtünk össze Cristinnel és Alex-szel, akik toporogva vártak bennünket türelmetlenül, és kihangsúlyozták, hogy elkéstünk.
- Jajj, kérlek, hiszen nem tudtam mit vegyek fel. Az egy dolog, hogy Victornak elég két perc, de én nem vagyok fiú. - Mondtam.
- Mi sem vagyunk azok, csupán pontosak. - Hangzott tőlük a válasz egyöntetűen.
- Lányok, ismerhetnétek már Tamarat. Órákig képes a szekrény előtt állni. - Mondta Victor nevetve, s ezzel mindhármónkat kacagásra bírt. - Na, mi lesz? Megyünk is, vagy csak állunk itt, mint egy szobor? - Kérdezte szélesen elterülő vigyorral az arcán. Eztán eldöcögtünk a bevásárlóközpontba, s ha nem lépünk be a forgó ajtón, akkor ez az egész borzalom meg sem történt volna.
Bár semmissé tehetném, de nem tudom. Lehetetlen visszaforgatni az idő fogaskerekeit.
Szóval, beléptünk az ajtón és nézelődni kezdtünk. Először csak átlagos dolgokat.
Éhségünk csillapítására alkalmas ételeket és szomjoltókat.
És persze legokat,mivel Victor imádja őket. De leginkább azokért van oda, melyeknek közük van a Star Wars-hoz.
Majd ahogy haladtunk,a hatalmas üzlet szívébe érkeztünk, ahol rengeteg tükör kapott helyet. Különös látvány volt, hiszen az óriási díszes szegélyű tükrök egy körré forrtak össze, s egyetlen egy üres rész volt. A ki- és bejárat helye. Ám azzal szemben is volt egy tükör, de az sokkal egyszerűbb volt, és kisebb is.
Annak arany helyett szürke kerete volt, ahogyan a bolt többi részében elhelyezkedőknek is.
Mind a négyen beléptünk a körbe, s azon gondolkodtunk, mi lehet a tü-kör szerepe, de csak kósza ötletek hagyták el szánkat. Mondhatni a sötétben tapogatóztunk. Arra jutottunk, hogy biztos azért vannak itt, hogy minden irányból láthassák a vevők, hogyan áll rajtuk egy-egy felpróbált ruhadarab, de sajnálatos módon én voltam az egyetlen, aki teljes mértékben átélte, mit is rejt valójában ez az "aranyló kör".
A többiek már rég kiléptek a tü-körből, amikor is jómagam még tovább töprengtem a szerepkörén a cifra tükröknek.
Mire rádöbbentem, már késő volt.
Belepillantottam a kijárattal szembeni tükörbe, s ekkor önmagamat láttam, ahogy ördögien rám kacsintottam.
Meglepődtem, s úgy éreztem földbe gyökereztek a lábaim. Nem tudtam megmozdulni, mintha sóbálvány átokkal sújtottak volna le rám, egyszerűen kővé dermedtem.
Ezután két karom kinyúlt felém a tükörből, megragadtam saját magamat s berántottam a fényes felület mögé.
Mire észbe kaptam, a tükör-én Victor kezét fogta, s amikor visszanézett rám tekintete elszánt gonoszsággal villant, ajka pedig, ami most úgy tűnt, hogy az enyém, őrült vigyorra görbült.
Nem tudtam mi tévő legyek, hiszen senki sem látott engem, a valódi Tamarát. Mindenki csak a tükör-én-t láthatta.
Sejtelmem sem volt róla, hogy miért nem veszik észre azt, hogy ő nem én vagyok.
Talán megbűvölte őket.
Csak abban bízhattam, hogy nem fogja őket bántani, hogy nem árt nekik.
Ekkor megláttam szembe a szürke és szolid tükröcskét, s eszembe jutott egy ötlet. Arra gondoltam, talán tudom változtatni a tükrökben a helyemet...
És nem tévedtem sokat. Első ízben csupán az arany színűekben próbáltam ki, majd végül kellő akarattal és erőfeszítéssel sikerült átvánszorognom a kis szürke tükörbe. Nem igazán tudom hogyan, de megcsináltam.
Igyekeztem megtalálni Victor-t, Cristine-t és Alex-et. Próbáltam bejárni az összes tükröt, hogy megleljem őket, s ekkor a tükrök segítettek nekem.
Magam előtt láttam más- és más képkockákban egymás mellett felsorakozva mindazt, amit a többi tükör. És akkor...
Nincsenek rá szavak mit láttam.
A tükör-én a szemem láttára mészárolta le az embereket egy húsvágó bárddal.
Körülöttem minden képkockában vér és halál. Testektől levált végtagok. Hol egy kar, hol egy láb hevert szerte szét az üzlet padlóján.
Félig levágott fejek, megcsonkított emberek, síró gyerekek.
Mindenütt borzalom, kín.
Vérfürdőt rendeztem. Vagyis nem én, hanem a tükör-én...
- Hagyd abba! - Üvöltöttem sírva a tükörben. Egy lélek sem hallott engem.
A torkomban hatalmas gombóc, a szívem szaporán kalapált, és az agyamban ide-oda cikáztak egymást kergetve a gondolatok.
Az első ez volt: Csak őket ne bántsa! Könyörgöm, nekik ne essen bántódásuk!
S ezt ezek követték: Ne öljön meg több embert! Elég volt! Véget vetek ennek!
De hogyan? - Kérdeztem magamtól. - Persze, szólnom kell Victoréknak.
Megpillantottam őket az egyik fejemben kivetülő képkockában.
Két öklömmel a tükör belső falát ütve reménykedtem, hogy észrevesznek, de nem. Még csak az sem tűnt fel nekik, hogy a tükör valamiért berezonált.
Talán nem látnak, nem érzik a jelenlétem?
Hát persze!
Talán más érzékeikre kell hatnom, nem az érzékszerveikre. - Futott át a gondolat az elmémen.
De a tükör-én rosszkor volt rossz helyen. Vörösen izzó - Mi a fene? Vörösen izzó? - szemeivel rám nézett, és vicsorogva szűrte ki fogai közt a következő szavakat.
- Nem hallani téged, ők már engem hinni neked. - A mondat, ami elhagyta ajkát összefüggéstelenül lebegett a szinte jéggé dermedt rideg levegőben.
- Nem érdekelsz! Küzdeni fogok ellened!
- Nem tudni! Lenni elszigetelve te. Senki nem tudni, hogy én nem te lenni.
- Rá fognak jönni! És ha rájönnek, neked annyi!
Erre felhorkantott, majd tovább állt.
Victorék még mindig egy helyben álltak.
A tükör belső részét igyekeztem bepárásítani, s mikor ez sikerült, belevéstem a következőt:
"Always!" majd oda kanyarintottam a Halál Ereklyéinek jelét is.
Úgy véltem, ez alapján muszáj rájönniük, hogy én vagyok az.
A felirat lassan kirajzolódott a tükör külső lapján, majd láttam, hogy Victor felém mutogat.
Mindhárman odaléptek a tükörhöz, hozzám, és a jelet nézték.
- Tamara! - Mondták kórusban.
- Úristen! Ez ugye csak vicc? Benne van a tükörben?
Ekkor újabb szöveg jelent meg a tükrön.
"S.O.S!"
- Segítenünk kell neki! Valahogy vissza kell küldeni a másik Tamarat a tükörbe. - Jelentette ki elszánt-kétségbeesetten Victor.
- Igen! De mit tegyünk? - A lányok hangja is kétégbeesetten csengett.
S még egy felirat jelent meg ekkor:
"Arany tükrök"
- El kell érnünk, hogy Tamara az arany tükröknél vissza tudja húzni a gonoszt. - Mondták egyszerre a jónak tűnő megoldást.
- Siessünk!
Futva elindultak a tü-kör irányába, s én is velük tartottam, közben a tükör-énemet szólongatták.
Az meg is jelent.
Rajta a ruháim vérrel átitava, szakadtan lógtak. A haja égnek állt, tekintete szikrákat szórt, kezeivel pedig eszeveszetten hadonászott.
Egy elítélt gyilkosnál is szörnyűbbnek hatott.
Sietnünk kellett.
Cristine, Alex és Victor végre elértek a tü-körhöz, s láttam, hogy a tükörképem követte őket. Mind besétáltak az aranyszín tükrök közé, s ekkor én is beléptem az ottani fő tükörbe. Oda, ahonnan ez az egész borzadály kiindult.
A tükörképem meglepetten látta, hogy én is ott vagyok.
- Látni mit tenni te? Hahaha! - Kacagott debilen. - Megölni sok-sok embertársad. Haha!
- Te voltál, nem én! És most megbánod, hogy ezt tetted! - Azzal minden erőmet megfeszítve kinyúltam a tükörből, megmarkoltam a tükör-énem nyakát, s visszahúztam oda, ahová való volt. De tudtam, hogy ez nem elég. Olyasmit kellett cselekednem, amit normális körülmények között soha senki nem hajtott volna végre.
Kezeim szorosan körülölelték az ál-Tamara nyakát. Ekkor végig arra gondoltam, hogy nincs az a rengeteg halott ember, ha a tükör képem nem végez velük. És arra is gondoltam, hogy a sok elhullott emberből három akár még Victor, Alex és Cristine is lehetett volna.
Ez a felvetés óriási fájdalmat égetett szívembe, és éreztem, ahogyan meleg könnyek terültek szét arcomon. Majd mikor kinyitottam könnyes szemeimet, láttam, hogy én, aki nem én vagyok holtan fekszem a tükörben. Kicsit megkönnyebbültem, úgy éreztem elmúlt a veszély.
Még ellenőríztem, hogy valóban meghalt e ádáz énem.
Szerencsére igen. Elhunyt.
Ólomsúly esett le a szívemről, örültem, hogy vége van.
Most már csak egy dolog volt hátra. Kikászálódni ebből a rémes tükörből.
Idegeim húrjai pattanásig feszültek, a tükör pedig hullámzó mozgásba kezdett.
Be fog záródni. Ez lebegett a szemem előtt. Gyorsan kellett cselekednem, igyekeznem kellett.
Lábaimat átvetettem az ingatag tükrön, ezután a többi részem következett.
Majd dübbenés hallatszott. Talajt fogtam a valóságban!
- Jesszus! Tamara, te vagy az? - Kérdezték döbbent hangon.
- Én vagyok! - Válaszoltam zokogva.
- Vége van! Ennyi volt! - Mondták mind a hárman lágy-nyugtatón.
A tükörre meredtünk. Nem volt tükörképem...
Egyikőnk sem lepődött meg ezen. Ők is látták, ahogyan véget vetettem ennek a rettenetnek, amelybe csöppentem...
De még koránt sem volt vége hiába hittem azt, ugyanis a helyszínre kiértek a hatóságok.
Engem sírva találtak a földön.
Megkérdezték a nevemet, a koromat és azt, hogy miért tettem mindezt?
A torkomon akadtak a szavak. Csak annyi jött ki, hogy:
- Nem én voltam! A tükörképem tette!
- Persze, persze! Nekem meg egyszarvú az anyám! - Mondta kelletlen hangon. Majd eképp folytatta: Kisasszony, önnek jogában áll hallgatni, és ügyvédet fogadni! Bármi amit mond, felhasználható ön ellen! - Majd hátra rántotta két kezemet, és csak annyit hallottam, hogy kattant a bilincs.
- De biztos úr! Tamara igazat mond, tényleg nem ő volt, hanem a tükör-énje. Láttuk! Csak nézzen bele abba az arany színű tükörbe ott középen! - Próbálták bizonygatni a többiek az igazságot. - Kérem! - Szóltak egyszerre.
De a rendőr hajthatatlan volt. Nem nézett bele a tükörbe, csak annyit tett, hogy hatalmas lapát kezét a hátamhoz nyomta s előre lökött.
- Indulás! - Mondta komoran. - 19 évesen ilyet tenni...
Én meg sem tudtam szólalni, csak zokogtam eszeveszetten.
A szívemhez legközelebb álló 3 ember is hallotta ezt, és a rendőr után kiabáltak.
- Ezeket a tükröket el kell tüntetni!
- Meg vannak átkozva!
- Borzalmas titkot rejtenek!
De a zsarut hidegen hagyta.
Engem pedig életfogytiglani börtönbütetésre ítéltek el tömeg mészárlás vádjával.
*
Azóta negyven év telt el. Minden éjjel sírva ébredek a börtön falai között, s újra meg újra megjelenik ez a borzalmas emlék lelki szemeim előtt.
Egyetlen vigaszom az, hogy Victor, Cristine és Alex azóta is mellettem állnak és tartják bennem a lelket, mondván rá fognak jönni az ártatlanságomra. Hisz az igazság mindig kiderül, mindig előbújik a nap új reményt ébresztve fel.
Ráadásul a minap jó hírekkel érkeztek hozzám látogatóba. A tü-kör elemeit elszállították, s útközben a felületük szilánkosra tört, ezért a színarany részeket kénytelenek voltak beolvasztatni.
Szerencsére ezzel a tükrök átka is megtört, de az én vétlenségemre
sajnos nem nyújt kellő bizonyítékot.
És így utólag azt is megtudtam, hogy a kopó, aki aznap letartóztatott mégiscsak belenézett abba a tükörbe. Igaz, hogy csak egy röpke pillanatra, de legalább ő is tudta, hogy nem állítottunk valótlant. Sajnálatos módon nem tudta elfogadni és feldolgozni ezt az információt, és az örsön minden kollégája bolondnak vélte emiatt. Azt is megtudtam, hogy pont ezért elment egy pszichológushoz is, aki azon nyomban diliházba dugatta őt, mondván elment az esze.
A fickó nem bírta feldolgozni mindezt, s az sem könnyítette meg a helyzetét, hogy ép elmével kellett élnie a beteg emberek között. Sajnos teljesen belebetegedett és az életétől megfosztotta a stroke, amit ez az egész helyzet váltott ki.
Nagyon sajnálom, hogy áldozat lett ő is, de egyetlen bűnöm talán az volt, hogy a tükörben megfojtottam magam, vagyis a tükör-énemet, de így megóvtam azokat, akiket szeretek és ezzel egyetemben még ki tudja hány ártatlan életet is. Hisz ha a velejéig romlott énem tovább garázdálkodott volna, ki tudja hány nő és férfi veszett volna oda.
Reménykedem, hogy egy napon belátják az igazamat, s visszaadják a szabadságomat, hogy azokkal éljek boldogan, akiket valóban szeretek.
S addig is, kedves naplóm, köszönöm, hogy minden nap lapjaidra vethetem ezt a borzalmat, ezzel is könnyűbbé téve lelkemet, amelyet a börtöni rettegés és az emlék súlya nehezít.
Hálás vagyok neked, és a barátaimnak. És hiszem, hogy egy nap el nem követett gaztettem megbocsáttatik, és úgy élhetem le az életem, ahogyan azt elképzeltem.
